Blog

A két világháború közötti időszak fontos politikai áramlata volt a magyar népi mozgalom, amely mind a konzervatív jobboldali pártoktól, mind a szocialista/szociáldemokrata baloldaltól különbözött. A népi gondolat előzményei az 1890 után felszínre törő gazdasági, társadalmi és művelődési problémákban gyökereznek. A megmerevedett nagybirtokrendszer, a paraszti birtokállomány szűkülése, a külföldre való kivándorlás és a nagyobb ipari központokba történő belső migráció egyaránt az agrártársadalom válságáról árulkodott. A politikai napirend átalakulására csak az első világháború hatására került sor. A lövészárkokban és a harcmezőkön döntően a paraszti sorból származó katonák álltak helyt. A háborúval járó egészségügyi, gazdasági és szociális válság jelentős változásokat hozott a parasztság mentalitásában is.

A Horthy-kor ábrázolásának, tömör megragadásának feladata már a kortársakat is sokszor indította átfogó társadalomrajzok megalkotására. Ezek közül a legismertebb értelmezések kulcsfogalmai mintegy metaforaként gyökeret verve a magyar közgondolkodásban azóta is nap mint nap hivatkozási alapként szolgálnak a Horthy-korról alkotott vélemények, értékítéletek számára. Ki ne hallott volna „a hárommillió koldus országa” kifejezésről? Ezt a reformértelmiségiből szélsőjobboldalivá lett publicista, Oláh György használta elsőként, és a hagyományos elitek szűk érdekfelfogása miatt orvosolatlanul hagyott agrárszegénységet igyekezett vele megvilágítani. A népi írók vezető alakja, Németh László alkotta meg a „neobarokk társadalom” fogalmát, és utóbb ezt vette át a konzervatív történész, Szekfű Gyula is. Mindketten az „úri” Magyarország külsőségeit, az elmélyült reformgondolkodás hiányát, a modernséghez igazított nemzeti politika kialakítására való képtelenséget jelölték vele. A korszak végén, a háború idején tartott népi és reformértelmiségi találkozón Erdei Ferenc vezette be a „kettős társadalom” fogalmát, amely a városias-polgári és a vidéki-nemzeti mentalitások közötti ellentétekből bontotta ki a Horthy-kor egészén végigfutó nagy, politikai-társadalmi törésvonalakat.

A 19–20. századi modern antiszemitizmusnak Magyarországon – ahogy Európában is – már a középkorban megvoltak az előzményei. A keresztények és a zsidók közötti ellentétek ekkor még döntően az eltérő vallási tanításokon és szabályokon alapultak. Az antijudaizmus hátterében az állt, hogy a keresztény államokban élő zsidó közösségek más ünnepeket tartottak, más szokásokat követtek, másképpen öltözködtek, sok helyütt elkülönült városrészekben vagy falusias telepeken laktak, és gyakran más nyelven is beszéltek.

A világháború mély, traumatikus emléket hagyott az akkor élt nemzedékek gondolkodásában, több ok miatt is: a családtagok távolléte, sokak eleste, a hátországban az élelemellátás nehézségei, ezzel pedig az egyre rosszabb egészségügyi körülmények. A frontra küldött, a cenzúra miatt fennmaradt levéltöredékek sokasága a nyomorról, kiszolgáltatottságról, a kilátástalanságról árulkodik. „A kismalacot megöltük. Nem volt ennivaló. Nem csak a mi lovunk vetélt el, a nagyapáméké megdöglött.” – írta a fronton harcoló férjének egy Békés vármegyei asszony 1916 végén. A mai országterületre számítva elmondható, hogy 117 ezer férfi esett el a háborúban. Eltűnt 41 ezer ember, hadifogságba került 174 ezer fő. A hazatérő férfiak közül pedig azok, akik súlyos sérüléseket szenvedtek, roppant kiszolgáltatott körülmények közé kerültek. A hadirokkantak nagy része ugyanis a családi gazdálkodás folytatásában nem tudott részt venni, élelmezésükről azonban gondoskodni kellett. Súlyosbította a nehézségeket, ha az így munkaképtelenné, dologtalanná vált családtag ivásra adta a fejét. Az alkoholizmus és az öngyilkosság kiugró arányát példázza az a Baranya vármegyei eset, ahol 1928 tavaszán két gyermekével kútba ölte magát a kocsmázó hadirokkant felesége. A válások megugró száma, családi tragédiák sorozata árulkodik arról, hogy a két világháború közötti korszak társadalmának ennek a két évtizednek már az elejétől kezdve nehéz életkörülményekkel kellett szembesülnie.

A Horthy-kori politikai rendszer jellege évtizedek óta szakmai és közéleti, politikai viták tárgya. Az 1945 és 1956 között – főként Andics Erzsébet és Nemes Dezső ideológiavezérelt történetírói tevékenysége eredményeként – kanonizálódott álláspont szerint a Horthy-korszak egésze, 1919 és 1944 között mindvégig, „fasiszta” rendszer volt. A kommunista propaganda ugyanis minél negatív színben igyekezett bemutatni a Horthy Miklós nevével fémjelzett korszakot.

A szimbolikus politizálás során megteremtett jelképek, mítoszok és kultuszok azt fejezik ki, hogy az adott közösség hogyan definiálja önmagát, mit gondol a világról, amelyben él, és hogyan értelmezi az eseményeket, amelyeket átél. Az emberek mindig is hajlamosak voltak félelmeik legyőzése, vágyaik kifejezése érdekében szimbólumokat teremteni. Ettől a modern társadalmak sem mentesek, különösen válságos időszakokra jellemző ez a magatartás.