Blog

A két világháború közötti haderőfejlesztést alapvetően a trianoni békeszerződés előírásai, valamint az ország gazdasági nehézségei határozták meg. A békeszerződés értelmében az 1922-ben megalakult Honvédség létszámát 35 ezer főben maximalizálták. Megszüntették továbbá az általános védkötelezettséget, megtiltottak minden mozgósításra vonatkozó intézkedést, illetve szigorúan szabályozták a fegyver- és lőszertartást, megtiltva többek között a harckocsik és a nehézlövegek hadrendben tartását is.

Egy korábbi epizódban már áttekintettük a külpolitikai gondolkodás magyarországi irányzatainak alakulását az 1920-as években. Azt állapíthattuk meg, hogy a valódi befolyásért két irányzat küzdött. A régimódi reálpolitika hívei nagyhatalmi konstellációk alapján ítélték meg az ország külpolitikai lehetőségeit, és a vezető államokat igyekeztek megnyerni, befolyásolni. A radikális jobboldalt jellemző látásmód ezzel szemben sokkal inkább a nemzeten belüli erőtartalékokban, valamint a geopolitikai érdekek és eszmék mentén létrejövő szövetségi rendszerekben hitt. Az így gondolkodók emiatt Magyarország lehetőségeit is vérmesebben ítélték meg. E két, a jobboldali-autoriter kormányzati elitben is képviselt megközelítéshez képest a liberális külpolitika, amely bízott a nemzetközi szervezetekben és az országok közötti tartós együttműködés lehetőségében, gyorsan margóra került. A húszas években Bethlen István miniszterelnöksége pedig azt is eldöntötte, hogy egy időre a radikálisok háttérbe szorításával a régimódi reálpolitika jegyében történjen Magyarországon a hivatalos külpolitikai tervezés.

Az első világháború után Magyarország legfőbb külpolitikai célját a trianoni békeszerződés revíziója jelentette. Az ehhez szükséges saját erő hiányában azonban hazánk rászorult a versailles-i békerendszerrel elégedetlen nagyhatalmak támogatására. A magyar külpolitika mozgástere így behatárolt volt. Ráadásul ezt a mozgásteret tovább csökkentették a következő tényezők: az európai hatalmi viszonyok megváltozása az 1930-as évek második felében; a náci Németország külpolitikai aktivitása, gazdasági hegemóniája; valamint a nemzetközi átrendeződéssel összefüggésben a tengelyhatalmak támogatásával elért revíziós sikerek és azok következményei. Mindezek miatt Magyarország egyre inkább elköteleződött Berlin irányába.

A magyar politikában a második világháború idején jelen volt egy számos tényező által motivált, ám a korabeli cenzurális viszonyok miatt a nyilvánosság előtt kibeszélhetetlen törésvonal: a Németországhoz való viszony. A feszültséggóc lényege a „revízió vagy szuverenitás” dilemmájában foglalható össze. Erre vonatkozóan a Csehszlovákia felosztását eredményező müncheni egyezmény (1938. szeptember 30.) és a Felvidék déli sávját Hitler és Mussolini által Magyarországnak juttató első bécsi döntés (1938. november 2.) után Szabó Dezső író tört lándzsát. Mint mondta: „ha egy kisebb nemzet és állam megsemmisül, ha egy nagyhatalom akadály és a többi nemzetek tiltakozása nélkül elnyelheti, bármily ellenséges viszonyban volt is az illető nemzet és állam velünk, halálosabb veszélyt jelent ránk, mint az, ha esetleg és pillanatnyilag nem tudjuk vele szemben jogos követeléseinket érvényesíteni”.

Miként jellemezhetjük az 1918 előtti magyarországi progresszív nőmozgalom vezető szervezetének, a budapesti Feministák Egyesülete tevékenységét az 1918 utáni időszakban? Hogyan reagáltak az egyesület idősebb generációkhoz tartozó vezetőségi tagjai a második világháború kirobbanására 1939-ben? Milyen körülmények között vészelte át az 1904-ben alapított egyesület a háborús éveket és a holokausztot? A következőkben ezekre a kérdésekre válaszolok.

A trianoni Magyarország külpolitikájának vizsgálatai szinte mindig abból a tézisből indulnak ki, hogy a legyőzött és harmadára zsugorodott ország erőfeszítései a nemzetközi térben nem szólhattak másról, mint a területi revízió kiharcolásáról. A békeszerződés sokkja hatalmas volt – ne feledjük, 1918 nyaráig úgy tűnt, a keleti háború győzelemmel zárult, és kevesek gondolták, hogy a nyugati front (a német hadsereg) összeomolhat, magával rántva a keleti győzelmek és kikényszerített különbékék minden eredményét. Ezért aztán valóban jogos azt állítani, hogy 1920 után Trianon feldolgozatlan sokként nagyban meghatározta a külpolitikát. Ám pusztán ez a felismerés nem elegendő ahhoz, hogy megértsük, mi mozgatta a magyar diplomáciát és az ez iránt érdeklődő elitcsoportok gondolkodását. A külpolitikáról való gondolkodás ugyanis sohasem pusztán célokból áll. Történeti feltárásának szerves részét képezi annak megértése is, hogy a kortársak miként értelmezték a nemzetközi rendszert. Mihez kezdhetett egy gyenge és legyőzött kisállam, hogyan remélhette, hogy újra akkorát fordul majd a világ kereke, hogy a Trianonban elvesztett területek közül több-kevesebb újra visszatérhet Magyarországhoz?