Blog

A Horthy-kori politikai rendszer jellege évtizedek óta szakmai és közéleti, politikai viták tárgya. Az 1945 és 1956 között – főként Andics Erzsébet és Nemes Dezső ideológiavezérelt történetírói tevékenysége eredményeként – kanonizálódott álláspont szerint a Horthy-korszak egésze, 1919 és 1944 között mindvégig, „fasiszta” rendszer volt. A kommunista propaganda ugyanis minél negatív színben igyekezett bemutatni a Horthy Miklós nevével fémjelzett korszakot.

A szimbolikus politizálás során megteremtett jelképek, mítoszok és kultuszok azt fejezik ki, hogy az adott közösség hogyan definiálja önmagát, mit gondol a világról, amelyben él, és hogyan értelmezi az eseményeket, amelyeket átél. Az emberek mindig is hajlamosak voltak félelmeik legyőzése, vágyaik kifejezése érdekében szimbólumokat teremteni. Ettől a modern társadalmak sem mentesek, különösen válságos időszakokra jellemző ez a magatartás.

A magyar természetjárás és turizmus 19. századi előzményeit követően a két világháború közötti időszak is átmeneti korszaknak mondható még. Miközben tovább élnek a régi struktúrák és beidegződések, a társadalom egyre szélesebb rétegei vesznek részt a szabadidő ilyen típusú eltöltésében. Egyúttal pedig az állam is felismeri az iparág fontosságát, és szervezetekben, törvényekben, de még a közgazdasági gondolkodásban is megjelenik az ágazat fejlesztésének igénye. Ilyen módon létrejönnek azok az intézmények, amelyek bizonyos értelemben a mai napig meghatározzák a hazai turizmusról való gondolkodásunkat: az Országos Kéktúra gyökerei az 1938-as Szent István-vándorlásra nyúlnak vissza; 1931-ben kezdi meg működését a Balatoni Intéző Bizottság; a korszak termékének számítanak olyan ikonikus szállodaépületek, mint a lillafüredi Palota-szálló vagy a Galya-tetői Nagyszálló, és ekkor kezdődik meg a Balaton, illetve kisebb mértében a Velencei-tó körbeépülése nyaralóházakkal.

Magyarországra legalább 450 ezer ember menekült közvetlenül a trianoni béke előtt és annak ratifikálását követően. 1924-ben viszont Bethlen István miniszterelnök akadályt gördített ennek útjába, innentől kezdve már csak a tanulási vagy a családegyesítési szándékkal érkezők előtt volt nyitva az ország. A menekültek valódi száma hosszabb ideje fontos kérdése a hazai kutatásoknak, és vélhetően az is marad, hiszen egyrészt a közvetlen források hiánya, másrészt a helyzet sajátossága nem teszi lehetővé az ezres nagyságrendnél pontosabb becslést. Utóbbi főként a feldúlt ország adminisztratív körülményeiből következik: a pontos, mindenkire kiterjedő regisztrációra nem volt esély. A menekültek segélyezését vállaló Országos Menekültügyi Hivatal iratanyaga, melyhez a kutatások a legtöbb várakozást fűzték, megsemmisült, vagy esetleg lappang. A jelenlegi létszámbecslés leginkább az ország népesedési tendenciáját, a környező államok statisztikáit, illetve a mintavételes vizsgálatokat veszi alapul. Így jelenleg óvatos becsléssel félmillió körülire tehető a menekültek száma.

Az 1918 őszén beinduló és csaknem két éven át tartó, a maradék Magyarország belső területeire irányuló menekülthullám olyan történelmi eseménysor, amelyet aligha lehet a közép-európai kontextusból kiszakítani és a korábbi térségbeli történések nélkül értelmezni.

Egyrészt az első világháború hatalmas embertömegek mozgását/mozgatását jelentette. A hadműveletek nyomán több százezer belga állampolgár hagyta el Belgiumot, a francia belső menekültek legmagasabb száma 1 millió 850 ezer fő volt 1918 szeptemberében. A keleti front hadműveletei szintén százezreket indítottak útnak, nem is szólva a népirtás elől menekülő több százezer törökországi örményről, vagy az orosz polgárháború menekültjeiről, vagy a görög–török lakosságcsere nyomán országot váltó tömegekről, vagy az Elzász-Lotaringiából 1918 után kiűzött körülbelül 200 ezer németajkúról. A magyar népességmozgást mindennek fényében kell vizsgálnunk.

A fajvédelem a Horthy-korszak egyik divatos hívószava volt, hasonlóan a szintén soha nem definiált „szegedi gondolathoz” vagy a „keresztény-nemzeti” jelzőhöz. Ezeket a kifejezéseket rendszeresen használták a kor jobboldali közéletében, és mindenki valami hasonlót, de nem egészen ugyanazt értette alattuk. A „faj” 19. század derekától Európa-szerte hódító fogalmát nem csupán a különböző szerzők, de gyakorta egyazon szerző is eltérő értelemben használta egy-egy művében – mint rassz, etnikum, vagy nemzet. Ami viszont biztos: az 1919-es ellenforradalom uralomra jutásával a magyar jobboldali radikálisok által ekkor már évtizedek óta propagált, a középrétegek máig ható törésvonalaihoz is nagyban hozzájáruló szélsőséges antiszemitizmus vált a fajvédelem legfontosabb motorjává, megközelítési módjává és irányává Magyarországon.