A fajvédelem a Horthy-korszak egyik divatos hívószava volt, hasonlóan a szintén soha nem definiált „szegedi gondolathoz” vagy a „keresztény-nemzeti” jelzőhöz. Ezeket a kifejezéseket rendszeresen használták a kor jobboldali közéletében, és mindenki valami hasonlót, de nem egészen ugyanazt értette alattuk. A „faj” 19. század derekától Európa-szerte hódító fogalmát nem csupán a különböző szerzők, de gyakorta egyazon szerző is eltérő értelemben használta egy-egy művében – mint rassz, etnikum, vagy nemzet. Ami viszont biztos: az 1919-es ellenforradalom uralomra jutásával a magyar jobboldali radikálisok által ekkor már évtizedek óta propagált, a középrétegek máig ható törésvonalaihoz is nagyban hozzájáruló szélsőséges antiszemitizmus vált a fajvédelem legfontosabb motorjává, megközelítési módjává és irányává Magyarországon.
Bővebben: Bartha Ákos: Szélsőjobbról a nácik ellen – A két világháború közti magyar fajvédők
A Horthy-kor kezdetének általában Horthy Miklós fővezér budapesti bevonulását tekintjük, 1919. november 16-án. Ez a híres esemény gondos koreográfia alapján zajlott, a katonák erőt sugároztak, az Osztrák–Magyar Monarchia flottájának utolsó parancsnoka fehér lovon ülve karizmatikus vezetőnek mutatta magát. Az esemény fontos eleme volt, hogy megjelentek itt az első világháborúban győztes nagyhatalmak, vagyis az antant Magyarországon tartózkodó katonai képviselői is. Ez jelezte, hogy a nemzetközi közösség jóváhagyásával történik a bevonulás. A fővárost nem sokkal korábban kiürítő román megszálló csapatok után így újra magyar haderő parádézhatott a szimbolikus helyszíneken, a Gellért szálló előtt és a Parlamentnél.
Bővebben: Romsics Gergely: Államkudarc? Magyarország 1919-ben