A magyar természetjárás és turizmus 19. századi előzményeit követően a két világháború közötti időszak is átmeneti korszaknak mondható még. Miközben tovább élnek a régi struktúrák és beidegződések, a társadalom egyre szélesebb rétegei vesznek részt a szabadidő ilyen típusú eltöltésében. Egyúttal pedig az állam is felismeri az iparág fontosságát, és szervezetekben, törvényekben, de még a közgazdasági gondolkodásban is megjelenik az ágazat fejlesztésének igénye. Ilyen módon létrejönnek azok az intézmények, amelyek bizonyos értelemben a mai napig meghatározzák a hazai turizmusról való gondolkodásunkat: az Országos Kéktúra gyökerei az 1938-as Szent István-vándorlásra nyúlnak vissza; 1931-ben kezdi meg működését a Balatoni Intéző Bizottság; a korszak termékének számítanak olyan ikonikus szállodaépületek, mint a lillafüredi Palota-szálló vagy a Galya-tetői Nagyszálló, és ekkor kezdődik meg a Balaton, illetve kisebb mértében a Velencei-tó körbeépülése nyaralóházakkal.
A húszas években, a rossz gazdasági helyzetből való kilábalás során viszonylag kevés szerep jutott az idegenforgalomnak. Eben az évtizedben Bécsbe csaknem hárommillió turista látogatott el, Magyarországra ennek kevesebb mint az ötöde. A kormányzat tudatos marketingtevékenysége azonban ezt követően már olyan jelentős nemzetközi tömegfigyelmet kiváltó rendezvényekkel vonzott turistákat Budapestre, mint az 1933-as gödöllői cserkész-világtalálkozó vagy az eucharisztikus világkongresszus. A harmincas évekre Budapest a hátrányát behozta, és a háború előtti utolsó békeévben 300 ezer turistát fogadott – igaz, javarészt a Magyarországgal szomszédos országokból.
Budapest mellett a helyi önkormányzatok sok helyütt maguk is részt vesznek a település idegenforgalmi valorizálásában: a vidéki nagy- és középvárosokban idegenforgalmi irodák jönnek létre, és ebben az időszakban indul meg előbb Debrecen, majd Kecskemét városának lobbitevékenysége Hortobágy, illetve Bugac megismertetéséért. Utóbbi kezdeményezésről írta Móricz Zsigmond: „e roppant város megmozdította százhatvanezer holdas tagjait, felkapta harmincezer holdas pusztáját, s meglobogtatta Európa felé, mint egy csipkés szélű kis kendőt”. Az innen nyert motívumkincs és képi világ – a puszta, a csikósok és a gémeskutak – a magyar idegenforgalmi propaganda integráns részei maradtak egészen a 20. század végéig. Hasonlóan Mezőkövesd és a matyó népviselet idegenforgalmi okokból történt kiemeléséhez: a díszes és a maga korában nagyon drága női viselet a húszas évek elején lett a magyar idegenforgalmi propaganda egyik erős vizuális markere. Paradox módon épp akkor alakult ez így, amikor a helyi értelmiség minden eszközzel igyekezett lebeszélni a helyieket a drága és a megvásárlóit sokszor évekre elszegényítő népviselet hordásától. Még arra is hajlandók voltak a szent cél érdekében, hogy demonstratív módon matyó népviseletet vessenek máglyára Mezőkövesd főterén.
A belföldi turizmust a harmincas évek elején jelentősen visszavetette a gazdasági válság. A veszteséget a kormányzat részben külföldről, így az olasz minta nyomán létrehozott filléres vonatok bevezetésével kompenzálta. Ezeken meghatározott utazási feltételek esetén 75 százalékos menetdíjkedvezményt élvezhettek az utazók: 1932 és 1940 között egymillió-négyszázezer ember vette igénybe a lehetőséget. A hazai idegenforgalomnak ugyanakkor az is hasznára vált, hogy a gazdasági körülmények okozta valutakorlátozások miatt előtérbe került a hazai nyaralás. Ebben olyan szervezetek is a nyaralók segítségére siettek, mint az eredetileg 1929-ben alakult Országos Magyar Vendégforgalmi Szövetség, az OMVESZ, amely elsősorban a falusi turizmust kívánta népszerűsíteni. 1937-ben már csaknem negyvenezer, elsősorban városi középosztálybeli nyaraló vette igénybe a szolgálataikat. Számuk 1939-re már 70 ezerre nőtt. Dacára a kormányzati hátszélnek és az új kezdeményezéseknek, a korszakban az ország idegenforgalmi mérlege mindvégig deficites maradt – azaz a magyarok több pénzt vittek külföldre, mint amennyit a külföldiek hoztak Magyarországra.
A turistaéletet a polgári társadalom fejlődése már a 19. században életre hívta: az 1873-ban alapított Magyarországi Kárpát Egyesületből kiszakadó vagy vele párhuzamosan fejlődő különböző turistaegyletek át- meg átszőtték a korszak középosztályi társadalmát. A két világháború között azonban az egyesületi élet kiszélesedett, sorra jöttek létre a szakmai, földrajzi és néha világnézeti alapon szervezett turistaegyesületek. Utóbbiakhoz tartozott a szociáldemokratákhoz közel álló, már 1910 óta létező Természetbarátok Turista Egyesülete, amelynek általában baloldali politikusok voltak a vezetői.
A háború után a turistamozgalom támogatására szánt összegeket a vallás- és közoktatásügyi minisztérium kezelte sportalapból finanszírozták, amely lehetővé tette a többé-kevésbé tervszerű építkezést a trianoni országterületen. Elsősorban a hegyvidékeken szaporodtak a menedékházak, kilátók és más turistalétesítmények. A szélesedő természetjáró mozgalomnak komoly lendületet adott a tény, hogy a trianoni országvesztés nyomán előtérbe került a „maradék haza” megismerése, így újabb és újabb területekről jelentek meg turistatérképek. Az 1935. évi IV., az erdőkről és a természet védelméről szóló törvény nemcsak bevezette a természetvédelem és a tájvédelmi körzet fogalmát, de a turistaszervezetek intenzív lobbija nyomán először határozta meg a természetjárás és a turistaság jogi lehetőségeit.
A természetjárás más tekintetben is expanzív időszakát élte. Az egyesületek által szervezett túrákon rendszeresen 15–16 ezer ember vett részt az utolsó békeévekben. De ennél sokkal többen használták a turizmus infrastruktúráját, a harmincas évek alatt kiépített 4400 kilométernyi turistaút pedig az utolsó háborús évre csaknem a duplájára növekedett. Az 1938-as Szent István-emlékév alkalmából szervezett Szent István-vándorlás a Nagy-Milictől az Írottkőig vezetett, és kék jelzésével megelőlegezte az ötvenes években beindított Kéktúrát. A kék jelzés kialakításában és elterjesztésében kulcsszerepet játszó budapesti Encián turistaegyesületet, más egyesületekkel együtt 1942-ben a zsidótörvények miatt viszont kizárták a hazai turizmus ernyőszervezetéből, a Magyar Turista Szövetségből, és tagjai közül többen a holokauszt áldozatai lettek.
A korszak a Balaton „felfutásának” nagy korszaka is: részben az elveszített tengerpart pótlására, részben pedig a reformkor óta létező hazai Balaton-kultusz folytatásaként a tó még be nem épített partján egymást érték a parcellázások. Ennek következtében a harmincas évek végére, negyvenes évek elejére nem is nagyon maradt egybefüggő szabad partszakasz. A harmincas évektől így megnövekedett figyelem irányult a Velencei-tóra, ahol a telekárak a balatoniak felét-harmadát érték el. Ráadásul az évtized második felében kiépülő balatoni műút a fővárosból jól elérhetővé tette Gárdonyt, Agárdot, Velencét. A balatoni, sokszor kaotikus építkezési, településtervezési viszonyok koordinálására, a falvak és a gyorsan létrejött üdülőtelepek közti ellentétek tompítására és a fejlesztések elősegítésére a bizottság igen széles jogosítványokkal rendelkezett a tóparton és attól három kilométeres távolságban, illetve Hévíz környékén is. A megoldandó problémák között folyamatosan szerepeltek olyanok, amelyek ma is jelen vannak a tó jövőjéről való gondolkodásban: a beépítettség kérdése, a természet és a helyi hagyományok védelme vagy éppen a túl rövid balatoni szezon gondjai. Már a harmincas években felmerült, hogy a tó környékét nemzeti parkká kellene nyilvánítani; a Balaton-felvidéki Nemzeti Park létrehozására azonban csak 1997-ben került sor.
A terület-visszacsatolások időszakában nagyon tudatos gondolkodás indult el arról, hogy a visszaszerzett erdélyi, felvidéki, kárpátaljai területek gazdasági revitalizálását részben idegenforgalmi beruházások mentén indítsák el. Az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal kirendeltségeket hozott létre a visszacsatolt területeken, diákszálló-hálózatot létesített, elindult egy menedékház-építési program, Kárpátalján fellendült a sísport. Erdélyben nem csak panzió- és hotelkorszerűsítési programmal állt elő a kormányzat. Ugyanis a két nagyobb kijelölt fejlesztési régió, azaz Székelyföld és Kolozsvár környéke mellett harmadikként a Radnai-havasokban fogott nagyarányú fejlesztésekbe a kormányzat, és hozta létre Borsafüreden a Magyar Nemzeti Téli Sportközpontot. Ennek kialakításával alig titkolt téli olimpiai ambíciói is voltak a kezdeményezőknek, itt építették fel a háború kellős közepén a korabeli Európa legnagyobb síugrósáncát. Turizmus és modernizáció összekapcsolásától pedig azt remélték Budapesten, hogy e nemzetiségiek által is lakott területen a magyarajkúakat hegemón helyzetbe juttatják.
A két világháború közötti Magyarország turizmus- és idegenforgalom-fejlesztése – főleg a harmincas évektől – egy sokban a politika által vezérelt, ugyanakkor sok tekintetben modern megközelítést alkalmazott az ország megismertetésre. Bár az idő előrehaladtával számos tervben és döntésben megjelenik a kirekesztő vagy a nacionalista motívumok vezértelte szándék is, de más vonatkozásban az ekkor kidolgozott elképzelések és technikák évtizedekkel később is hatottak. Meghatározták a külföldiek Magyarország-képét, és nagymértékben hatottak arra, ahogy a magyarok tekintettek saját országukra, még évtizedekkel később is.