Magyarországra legalább 450 ezer ember menekült közvetlenül a trianoni béke előtt és annak ratifikálását követően. 1924-ben viszont Bethlen István miniszterelnök akadályt gördített ennek útjába, innentől kezdve már csak a tanulási vagy a családegyesítési szándékkal érkezők előtt volt nyitva az ország. A menekültek valódi száma hosszabb ideje fontos kérdése a hazai kutatásoknak, és vélhetően az is marad, hiszen egyrészt a közvetlen források hiánya, másrészt a helyzet sajátossága nem teszi lehetővé az ezres nagyságrendnél pontosabb becslést. Utóbbi főként a feldúlt ország adminisztratív körülményeiből következik: a pontos, mindenkire kiterjedő regisztrációra nem volt esély. A menekültek segélyezését vállaló Országos Menekültügyi Hivatal iratanyaga, melyhez a kutatások a legtöbb várakozást fűzték, megsemmisült, vagy esetleg lappang. A jelenlegi létszámbecslés leginkább az ország népesedési tendenciáját, a környező államok statisztikáit, illetve a mintavételes vizsgálatokat veszi alapul. Így jelenleg óvatos becsléssel félmillió körülire tehető a menekültek száma.
A hosszú távú demográfiai folyamatokra nézve azonban nem kizárólag a vándorlási értékek alakulása a trianoni béke, átfogóbban pedig az 1914 és 1924 közötti, politikailag, gazdaságilag és társadalmilag is rendkívül mozgalmas időszak egyetlen népesedési következménye. Egyes tendenciák, mint a termékenység és a halandóság mutatóinak alakulása a 19. század utolsó harmadától elmozdulást, egy új trendet tükröztek, miközben az ezekről folytatott diskurzus nem látta, a folyamatbelisége okán nem is láthatta ezek irányát és összetettségét. Emiatt aligha meglepő módon, az érzékelt legnagyobb kataklizmához, a háborúhoz és a béke igazságtalanságához kötötték azok bekövetkeztét.
A háborút követően ugyanis, hiába a népességszám folyamatos növekedése, egyre látványosabbá vált a tény, hogy Magyarország mind több városában és vidékén rohamosan csökken a termékenység mértéke. A folyamat az 1930-as években már a népesség egyszerű reprodukcióját is veszélyeztette. Az 1870-es évek után született generációk tagjai ugyanis a saját bőrükön érezhették, mivel jár, ha az idősebb családtagok egyre tovább élnek, miközben a csecsemő- és gyermekhalandóság arányainak csökkenése következtében az újszülöttek közül is egyre többen életben maradtak. Ennek az átmenetiségnek az emlékét őrzik azok a több mint százéves családi fényképek, ahol egy nukleáris család tagjainak száma is elérheti a hat-nyolc főt. Ezek, az alábbiakban részletesebben áttekintett népesedési változások alapvetően formálták a Nagy Háborút követő évek magyarországi társadalmát.
A trianoni Magyarország területére vetítve 1910 és 1930 között gyors ütemben nőtt a népesség száma: 7,6 millióról 8,7 millió főre. Az adat még impozánsabb, ha az 1870. évi 5 millió főt vesszük alapul, de már kevésbé lelkesítő, ha figyelembe vesszük, hogy ez a változás még így is elmaradt az európai népességnövekedés átlagától. Hosszabb távon érvényesülő, strukturális problémákra irányítja a figyelmet az a körülmény is, hogy ez a növekedés messze nem arányosan oszlott el az ország területén, hanem leginkább a fővárosra, az azt övező települések gyűrűjére és a vidéki nagyvárosokra koncentrálódott. A népesség szerkezetét érintő további változás, hogy a háború hatására megborult nemi egyensúly lassan újra helyreállt. Igaz, érzékeny különbséget jelez, hogy még 1930-ban is 1045 nő jutott 1000 férfira, szemben az 1920. évi 1062 nővel, de szemben az 1910. évi 1000 férfira jutó 1007 nővel is! Ráadásul leginkább a reproduktív korú, egészséges férfiak vesztek oda a háború évei alatt, és a születések elmaradása miatt ez Magyarországon is az elöregedés felé mozdította a társadalmat.
Azok, akik visszatértek, házasként, nőtlenként vagy megözvegyültként a családi életükben egyaránt kihívásokkal és megpróbáltatásokkal szembesülhettek. Magyarországon a házasságkötések arányának csúcséve 1919, amikor a házasságkötési index értéke 1000 főre számítva 20,2 volt. Ez több mint kétszerese a háború előtti évek értékének, és csak 1923–1924-re történik meg a visszarendeződés. A visszatértek életkörülményei sokszor azonban meg sem közelítették azt, amelyet a frontra vonuláskor maguk mögött hagytak. Ekkor vált ugyanis a beteg, alkoholista vagy súlyosan traumatizált, nem ritkán megcsalt férfiaktól való menekülés, illetve megszabadulás egyre gyakoribb útjává a válás, amelyet egy újabb házasságkötés követhetett. „A mai Magyarországon (…) majdnem annyi elválás történik, mint amennyi volt a háború előtti egész Magyarországon” – emelte ki a korszak egyik legismertebb statisztikusa, Kovács Alajos.
A házasságkötések néhány éven át tartó kiugróan magas arányát nem követte a születések hasonló növekedése, sőt, a háború utáni évek élveszületési rátája el sem érte a háború előttit. 1914/15 és 1918/19 között érthetően lezuhan az élveszületési görbe. Habár a katonák visszatértével gyorsan visszaállt a helyére, de hosszabb távon szemlélve azt, csak a korábbi csökkenő trend folytatását látjuk. Ezen a téren különösen érzékeny veszteséget szenvedett el az ország, mert az 1918 utáni évek „háborús pótlása”, tehát a megugró születési arány igazából roppant keveset pótolt az elmaradt születésekből. Sőt, már a húszas évek elejétől gyors és folyamatos lett a csökkenés – történjen a születés házasságon belül vagy kívül. Ráadásul az ország messze legnépesebb városában, Budapesten a húszas évek közepére már évek óta alatta volt a születési arány a halálozás arányának.
Ennél azonban sokkal nagyobb figyelmet keltett egy dél-dunántúli régióban, az Ormánságban dívó radikális születéskorlátozás. A két világháború közötti időszakban jelentős politikai és társadalmi vitát váltott ki az úgynevezett egykézés. Az egyke-gyermek rendszert a háborúval és a modernizációval járó káros hatásként, jellemzően erkölcsi, morális romlásként, részben a nehéz megélhetési körülmények következményeként definiáltak a Kormányzótól kezdve a népi írókon át a legkisebb, vidéki lapok újságíróiig. Miért is volt érzékletes, és válhatott hamar ismertté az Ormánság középpontba állítása? Azért, mert a Dráva menti falvak Jugoszláviával képeztek határt, és ekkor még mindenki világosan emlékezett a szerb megszállás éveire.
A fenyegetettség érzését fokozta, hogy úgy a Dél-Dunántúlon, mint Budapest környékén jelentős számban éltek németek. Bár a korszakban a magyarországi svábok termékenységi arányszáma is jelentősen esett, de még így is kicsit magasabb volt számos, nem németek lakta település mutatójánál. A Harmadik Birodalom offenzív külpolitikájának ismeretében így a kortársak igaznak érezték a „terjeszkedő német tenger – pusztuló magyar falu” szembeállítást. Ez nemcsak a magyar nemzet sorsa iránti aggodalmat növelte, de a németek elleni averziót is erősítette. A helyzetet fokozta, hogy ebben az időszakban a magzatelhajtás ugyan továbbra is tiltott maradt, ám az anya életét veszélyeztető körülmények esetén, 1934-től már engedélyezhető volt. Nincsenek megbízható adataink a magzatelhajtások éves alakulásáról, de a beavatkozás elvégzését – különösen a városokban – a zsidó orvosok személyéhez társították. Ezek a korabeli sajtóban is rendszeresen előkerülő témák, esetenként a nyugat-európai államok lakosainak életmódjával, családi, házasodási szokásaival ütköztetve a magyarokra koncentráló fajvédelem mellett általában véve egy nagyobb civilizációs összeütközés alátámasztásául is szolgáltak.
A fentiekben több ponton utaltam a csecsemő- és gyermekhalandóság csökkenésére és a felnőttkori halálozás idejének és körülményeinek javulására, de már a korabeli statisztikusok is felfigyeltek az öngyilkosok lassan növekvő arányára. A teljeskörűen még máig feltáratlan jelenség mögött nem nehéz a válásnál jelzett indítékokat felsorakoztatni, ám rövidebb távon pusztítóbb és emlékezetesebb volt a háború végével közvetlenül összefonódó pandémia, azaz az 1918 és 1922 között pusztító spanyolnátha. 1918-ban minden tizedik halott, több mint 50 ezer ember hunyt el influenzában, amely érték a járvány előtt és után 300–400 főre volt tehető. A spanyolnátha összesen tehát legalább 70 ezer, de a szövődményeivel együtt akár 100 ezer főt is elragadhatott, ami mintegy fele a trianoni országterület 200 ezer főre tehető háborús halálozási veszteségének!
Az első világháború, a Monarchia és még inkább a történeti Magyarország felbomlása a Kárpát-medence és benne a trianoni ország családjainak életét gyökeresen felforgatta, miközben az már így is egy több évtizeden átnyúló, mélyrétegű átalakuláson ment keresztül. A háború utáni visszarendeződés letörölhetetlenül magán hordta a korábbi évek hatását is: az elöregedő társadalom, a csökkenő gyermekvállalás jelensége, a népesség országon belüli szerkezeti aránytalansága nem az 1914–1918 közötti évek következménye, de kétségtelenül mélyítették ezeket a problémákat. A növekvő válások, az öngyilkosságok emelkedő aránya és a legyengült szervezetű embereket nagy tömegével pusztító spanyolnátha sokáig gyűrűző hatásáért viszont egyértelműen a háború felelt.
A demográfiai átmenet magyarázó modellje a második világháború után kezdett a tudományos körökben szélesebb nyilvánosságot kapni. Éppen emiatt nem csodálkozhatunk, hogy a folyamatot átélő emberek számára a gyors változás fenyegetően hatott, és úgy tűnt, csak a hagyományos viselkedési normákhoz való visszatérés jelent védelmet ez ellen. Másrészt a termékenységi arányszám csökkenése, a társadalom elöregedése, a vidék elnéptelenedése mind-mind olyan problémák, amelyek máig velünk élnek, és igazán jó megoldást máig sem sikerült találni rájuk.