A Horthy-kori politikai rendszer jellege évtizedek óta szakmai és közéleti, politikai viták tárgya. Az 1945 és 1956 között – főként Andics Erzsébet és Nemes Dezső ideológiavezérelt történetírói tevékenysége eredményeként – kanonizálódott álláspont szerint a Horthy-korszak egésze, 1919 és 1944 között mindvégig, „fasiszta” rendszer volt. A kommunista propaganda ugyanis minél negatív színben igyekezett bemutatni a Horthy Miklós nevével fémjelzett korszakot.
Ezt az értékelést 1969-ben Lackó Miklós vitatta elsőként. Értékelése szerint „ez az uralmi rendszer alapszerkezetében nem volt fasiszta típusú, de nem tekinthető egyszerűen konzervatív-autoritatív jellegűnek sem”. Mindez azonban még nem jelentette, hogy a történettudomány hirtelen szakított volna a „fasiszta” minősítéssel. Nemes Dezső továbbra is amellett érvelt, hogy a Horthy-kori politikai rendszer „fasiszta” volt, azonban „totális diktatúra” azért nem jött létre, mert „a magyar uralkodó osztályok egyik szárnya sem tudott olyan hatalmi túlsúlyra jutni”, hogy megvalósuljon. A „totális” és „mérsékelt” fasizmus közti megkülönböztetés már Andics Erzsébet munkáiban is létezett, így ennek hagyománya nem szűnt meg. Ormos Mária és Incze Miklós 1976-ban szintén „fasiszta” rendszerről írtak, amelynek a „fasiszta vonásai olykor erősebbek, máskor mérsékeltebbek voltak”, de nem jutott el a „totális fasizmus” kialakulásáig. Ormos 1987-ben megjelent könyvében a „fasiszta” fogalom jelentése beszűkült, ugyanis már csak a jobboldali radikálisokra, a fajvédőkre vonatkoztatta. A politikai berendezkedést azonban továbbra is diktatúrának nevezte.
Az 1960-as évek végétől tehát fokozatosan differenciáltabbá vált a Horthy-korszak politikai rendszerének jellemzése. Az egyes szerzők álláspontja közötti különbségeket az határozta meg, hogy milyen mértékben távolodtak el a korszak egészét „fasizmusként” definiáló állampárti értelmezéstől.
C. A. Macartney October fifteenth. A History of modern Hungary 1929-1945 című terjedelmes munkája eleinte csak a nemzetközi, nyugati szakirodalomra hatott, mivel a magyar történetírás egészen a 60-as évek közepéig nem vett tudomást a létezéséről. Macartney, akinek személyes tapasztalatai is voltak a Horthy-korszakról, úgy vélte, hogy a kormányzó és Bethlen István is konzervatív, a demokráciát elutasító politikus volt, akik szemben álltak a diktatúra kiépítésére törekvő – az olasz fasizmus és főként a német nemzetszocializmus célkitűzéseit adaptáló – totalitárius jobboldali politikai erőkkel. A bethleni politikai rendszert Macartney parlamentáris berendezkedésként írta le, amely azonban garantálta a kormánypárt leválthatatlanságát, tehát erősen korlátozott keretek között érvényesültek a parlamentarizmus alapelvei. Gömbös Gyulát olyan jobboldali radikális politikusként jellemezte, aki arra törekedett, hogy a Bethlen István által kialakított politikai rendet megváltoztassa és a rend autoriter vonásait felerősítse.
A rendszerváltozás előtt az 1919 és 1944 közötti politikai berendezkedés jellegével kapcsolatos álláspontok még tovább differenciálódtak. Közülük Romsics Ignácnak az Ellenforradalom és konszolidáció. A Horthy-rendszer első tíz éve című munkája emelhető ki. A kötet elsősorban Bethlen István tevékenységének újraértékeléséhez járult hozzá, az addigi kutatásokat árnyalva és számos új kutatási eredménnyel kiegészítve. Ugyan 1991-ben jelent meg, de még a 80-as években készült el Romsics Bethlen-életrajza, amely megalapozta a Horthy-korszak kutatásának számos későbbi aspektusát. Romsics az 1985-ben megjelent Magyarország a XX. században című kötetben így jellemezte a 20-as évek politikai rendszerét: „Politikai intézményeit és azok működését tekintve a konszolidáció kormányzati formája korlátozott polgári parlamentarizmus volt. A törvényhozás, végrehajtás és bíráskodás 1918 előtti hármassága az 1920-as évek közepére alapvetően helyreállt. […] A hatalmi rendszerbe épített biztonsági elemek következtében azonban nem volt reális lehetőség arra, hogy a kormánypárt megbukjon, s egy nyugati típusú parlamenti váltógazdálkodás alakuljon ki. Ennek következtében a törvényhozó és végrehajtó hatalom sem különült el olyan mértékben, mint ahogyan az a nyugati demokráciákban meghonodosott, s előfordult, hogy rendeleti úton szüntettek, változtattak meg törvényt. A konszolidált ellenforradalmi hatalmi rendszerében tehát polgári parlamentáris és autokrata elemek keveredtek”. Szintén ebben a kötetben Pritz Pál már nem a „totális fasizmus” bevezetésére tett kísérletként mutatta be Gömbös Gyula 1932 és 1936 közötti politikáját, hanem a „fehér radikalizmus” előtérbe kerüléseként jellemezte.
A nemzetközi történet- és politikatudományban a 20. század második felében került előtérbe az autoriter rendszer fogalma. Ez olyan politikai rendszereket takar, amelyek nem demokratikusak, de nem is sorolhatók a totalitárius diktatúrák közé, sőt, esetleg diktatúrának sem tekinthetők. A rendszerváltozást követően a Horthy-korszakkal foglalkozó magyar történészek közül többen – Hirata Takesi japán történész írása nyomán – az autoriter rendszer fogalma mellett érveltek, így például Romsics Ignác, Püski Levente, Boros Zsuzsanna, Vonyó József és Turbucz Dávid, bár a fogalom alkalmazhatóságát illetően nem alakult ki teljes nézetazonosság közöttük.
Az álláspontok bemutatását követően – bár erre csak a lényeges tendenciákat kiemelve került sor – nézzük meg kicsit közelebbről a Horthy-korszak politikai rendszerét!
Bethlen István választójogi rendelete 1922-ben két területen módosította a választási rendszert. Egyrészt csökkent a választójogosultak aránya, másrészt a mandátumok 80 százalékáról nyílt szavazás keretei között lehetett dönteni. Az új választási rendszer eredményeként 1922 és 1944 között a kormányzati hatalmat mindig a közigazgatással összefonódott kormánypárt gyakorolta. Az ellenzék elveszítette az esélyt a kormányzati hatalom megszerzésére. A kormány pozícióját az 1920. évi XVII. törvénycikkel megerősített jogkörrel a kormányzó és az 1926-ban rendszerstabilizációs céllal létrehozott felsőház is stabilizálta. Olyan többpártrendszer működött tehát 1922 után, amelyben a politikai váltógazdaság nem érvényesült. Az 1922-es nemzetgyűlési választásokon a kormánypárt, az Egységes Párt nemcsak hogy megszerezte a mandátumok abszolút többségét, hanem a képviselők között a kisgazdák háttérbe szorulásával a miniszterelnök támogatói kerültek többségbe. Emellett az ellenzékkel szemben rendelkezésre álltak a hatályos házszabályok. A Bethlen István nevéhez köthető autoriter politikai szisztéma 1927-re stabilizálódott: 1925-ben néhány módosítással törvényerőre emelkedett az 1922-es választójogi rendelet, az 1926. évi XXII. törvénycikk felállította a felsőházat, míg az 1926-os országgyűlési választáson az Egységes Párt és koalíciós partnere, a Keresztény Gazdasági Szociális Párt megszerezte a mandátumok közel 84 százalékát. Ebben a parlamentáris intézményrendszerre épülő autoriter szisztémában a végrehajtó hatalom dominanciája érvényesült, még pontosabban, a hivatalban lévő kormányfő szerepe volt meghatározó. A politikai rendszer autoriter és parlamentáris elemei keveredtek, egyfajta ’puha’ autoriter rezsimet alkotva.
Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején, 1932 és 1936 között a politikai rendszer érdemben nem változott. Ugyan a kormányfő arra törekedett, hogy a Bethlen által létrehozott korlátozott parlamentáris politikai rendszert megváltoztassa, elmozdítsa az egypártrendszer és a diktatúra felé, de az alkotmányjogi reformjait nem tudta megvalósítani.
Utódja, a Darányi Kálmán vezette kormány működése idején több új jogszabály is a politikai berendezkedés stabilizálását célozta. Módosult a választási rendszer és a felsőház jogköre. Az 1937. évi XIX. törvénycikk pedig a kormányzó jogkörét terjesztette ki jelentős mértékben. A módosítás értelmében például a kormányzó az elfogadott törvényeket két alkalommal, 60 nap helyett már 6 hónap gondolkodási idő után küldhette vissza a törvényhozásnak, így összesen akár egy évig is halaszthatta egy törvény életbelépését. Ennek az oka a 30-as évek második felében azonban nem egy kormányzói diktatúra kiépítése, hanem ellenkezőleg, a konzervatív rendszer védelme, az esetlegesen radikalizálódó törvényhozás, a náci mintájú jobboldali ellenzék népszerűsége növekedésének ellensúlyozása volt. Maga Horthy Miklós sem törekedett diktatúra kiépítésére, ráadásul kiterjesztett jogkörét egy alkalommal sem vette igénybe.
A politikai rendszer működésében végbement változások a végrehajtó hatalom súlyának erősödését eredményezték. A törvényhozás szerepe gazdasági téren már a válságkezelés során, 1931-ben visszaesett. A visszacsatolt területek integrálása is a rendeleti kormányzás keretében történt. A kivételes hatalom 1939. szeptember 2-i bevezetésével a parlament szerepe radikális mértékben korlátozódott, mivel a rendeleti kormányzás kiterjedt az élet szinte minden területére. A képviselőház egyre kevésbé tudta ellátni eredeti funkcióit, a jogalkotást és a kormány ellenőrzését. A házszabályok módosítása 1939 késő nyarán lehetővé tette a törvényjavaslatok sürgősségi tárgyalását, és korlátozta a parlamenti képviselők mozgásterét. A parlamenttel szemben mindenekelőtt a kormányzati hatalom erősödött meg, de a kormány támaszkodhatott az államfőre is a törvényhozással szemben. Amennyiben Horthy Miklós támogatta a hivatalban lévő kabinetet, akkor annak bukásával nem kellett számolni. A hatalom konzervatív birtokosainak rendpárti, ’alkotmányvédő’ nézeteit tükrözve a Bethlen István által kialakított politikai szisztéma, a parlamentáris intézményrendszerre épülő (’puha’) autoriter rendszer módosult, mégpedig antidemokratikus és antiparlamentáris irányba. A politikai berendezkedés diktatúraközeli állapotba került, lényegében egy ’kemény’ autoriter rendszerként határozható meg.
A rendszerváltozást követően a Horthy-korszak politikai struktúráját a magyar történészek a parlamentáris demokráciák és a diktatúrák közötti átmeneti berendezkedésnek tekintik, amely a második világháború idejére közel került a diktatúrákhoz. Fasiszta, fasisztoid, félfasiszta stb. rendszerként azonban semmiképpen sem jellemezhető.