A fajvédelem a Horthy-korszak egyik divatos hívószava volt, hasonlóan a szintén soha nem definiált „szegedi gondolathoz” vagy a „keresztény-nemzeti” jelzőhöz. Ezeket a kifejezéseket rendszeresen használták a kor jobboldali közéletében, és mindenki valami hasonlót, de nem egészen ugyanazt értette alattuk. A „faj” 19. század derekától Európa-szerte hódító fogalmát nem csupán a különböző szerzők, de gyakorta egyazon szerző is eltérő értelemben használta egy-egy művében – mint rassz, etnikum, vagy nemzet. Ami viszont biztos: az 1919-es ellenforradalom uralomra jutásával a magyar jobboldali radikálisok által ekkor már évtizedek óta propagált, a középrétegek máig ható törésvonalaihoz is nagyban hozzájáruló szélsőséges antiszemitizmus vált a fajvédelem legfontosabb motorjává, megközelítési módjává és irányává Magyarországon.
A 20. század első évtizedeiben kísérlet történt a magyar fajvédelem tudományos alapokra helyezésére is, ám a fajbiológiai szemlélet a fajvédők táborán belül nem vált általánossá, sőt, meghatározóvá sem. A legnevesebb magyar fajbiológus, Méhelÿ Lajos univerzális biologizmusa pont azon politikusok számára nem bizonyult szerencsés politikai útravalónak, akik a fajvédelem jelszavát zászlójukra tűzték. A német ősökkel rendelkező Gömbös Gyula, Eckhardt Tibor és Ulain Ferenc, az osztrák hátterű Lendvai István, az apai ágon szlovák származású Zsilinszky Endre, valamint számos társuk talán saját eredetüket is kompenzálták harsány jobboldali radikalizmusukkal. Zsilinszky 1921-ben éppen Méhelÿ lapjában fejtegette, hogy a politikában „a magyar fajnak feltétlenül egy tágabb fogalmát kell megállapítani”, mint amit a tudós meghatározott. Saját magyarságát ugyanő utóbb azzal is demonstrálta, hogy felvette édesanyja családi nevét. Így lett a neve Bajcsy-Zsilinszky Endre.
A két világháború között a fajvédők heves antiszemitizmusa és ködös szemlélete nagymértékben hozzájárult a jogállami intézmények lebontásához és a zsidóellenes törvénykezéshez. Nézetrendszerük azonban nem szűkíthető le az antiszemitizmusra. A történelmi Magyarország határainak visszaszerzését is célul tűzték ki, az államvezetésben pedig „erős kezet”, azaz autokráciát, a korszak elején Horthy Miklós vezette diktatúrát szerettek volna látni. Militarizmusuk nem egyszerűen katonai agitációt jelentett, hanem politikai kultúrát és mentalitást is. Felismerték a sajtó közvélemény-formáló szerepét, ezért különös gondot fordítottak a propagandára. Duplán voltak ellenforradalmárok: nem csupán a Tanácsköztársaság kommunizmusát, de az őszirózsás forradalom köztársasági szellemiségét is elvetették. Mind a két berendezkedésről úgy gondolták, hogy azok a magyar történelmi hagyományoktól idegenek. Ezenkívül markáns kritikával illették a szerintük idegen elemek térfoglalását eredményező dualizmus kori liberális politikát is. Ilyen idegen elemnek elsősorban a „zsidókat” és a németeket tekintették.
A fajvédők 1924-ben alapítottak saját alakulatot Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt néven, melyet mindenki csak „Fajvédő Pártnak” nevezett. A párt tagjai a szabad királyválasztás mellett tettek hitet, a gazdasági életben pedig – többek között – a zsidóság radikális, társadalmi részarányának megfelelő visszaszorítását követelték. A magyarság „nagyszerű világtörténelmi küldetését” vizionálták, s politikailag független, területileg és gazdaságilag életképes Magyarországot akartak. A magántulajdonra alapozva hirdettek munkásvédelmet, korporációs alapon képzelve el az osztályellentétek felszámolását. Céljaik között szerepelt a független közigazgatás, a decentralizált államigazgatás és a keresztény, „faji alapú” népnevelés is.
A „Fajvédő Párt” az 1926-os mandátumharc során megsemmisítő vereséget szenvedett, majd pár éven belül atomjaira hullt. A harmincas évekre a fajvédő mozgalom annak ellenére defenzívába szorult, hogy a kormánypártba visszalavírozó, s ott kompromisszumokat kötő Gömbös Gyula 1932 és 1936 között Magyarország miniszterelnöke lett. A fajvédő világlátás szempontjából fontosabb, hogy Hitler felemelkedésével, majd hatalomra jutásával új konkurencia ütötte fel a fejét a szélsőjobboldalon. Ez lett a vallásos alapokat újpogány mítoszokkal ötvöző, a biológiailag definiált rasszokat rangsorba állító, és Németországban csakhamar totális diktatúrát kiépítő nemzetiszocializmus. Az ideológia Magyarországon is egyre népszerűbbé vált. Mindeközben, a harmincas évek második felétől a Harmadik Birodalom expanzív külpolitikába kezdett. Habár ez a törekvés a magyar revíziós vágyak egy részét a politikai realitások sorába emelte, mégsem minden esetben látszott összeegyeztethetőnek a fajvédők szuverenizmusával.
A fajvédők és a nemzetiszocialisták konfliktusait jól példázza, ha végigkövetjük néhány személy sorsát. Például a „sváb”-ellenes és nyilasellenes prófétáét, Szabó Dezsőét; a nyilas- és náciellenes publicisztikáiról elhíresült, a hungaristák által meggyilkolt Lendvai Istvánét; és a dachaui koncentrációs táborban elpusztított „törzsökös” ideológusét, baráti Huszár Aladárét. Vagy épp a nemzetiszocializmust a politikai kereszténység alapjairól kritizáló Bangha Béláét; az antitotalitárius emigráns politikussá visszaszoruló Eckhardt Tiborét; és a nyilasok által Sopronkőhidán kivégzett Bajcsy-Zsilinszky Endréét. A németellenesség, és ezáltal a náciellenesség bele volt kódolva a magyar fajvédelem függetlenségi hagyományhoz kapcsolódó nézetrendszerébe, vagyis annak mintegy logikus következményének tekinthető. A fajvédő világlátás szerint ugyanis az általuk értett „magyar faj” állandó defenzívában van, mivel folyamatosan külső erők ostromolják és belső erők mételyezik. A fajvédők korábban ebbe az értelmezési keretbe helyezték a trianoni békeszerződést, adaptálva a hátország árulásáról szóló német tőrdöféselméletet. Igaz, hogy az első világháborús fegyvertársról már a húszas években sem csupán elismerően nyilatkoztak.
A magyarországi radikális jobboldal az 1921-es nyugat-magyarországi felkelést előszeretettel interpretálta „kurucos” revíziós sikerként, kiemelve, hogy „a rongyos gárda késő kurucok bátor utódjai”. A Horthy-korszakban a német expanzió azonban már nem Bécsből veszélyeztetett, sőt: számos fajvédő éppen az 1918-ban létrejött Ausztriát tekintette a legfontosabb ütközőállamnak a két világháború közti időszakban.
Eckhardt Tibor már az egyik 1920-as levelében egyértelműen fogalmazott az anschlusszal kapcsolatban. Eckhardt a Külügyminisztérium sajtóosztályának vezetője, egyúttal a Fehér Internacionálé bolsevikellenes szervezkedésének egyik fő alakja volt, aki maga is tárgyalt osztrák és bajor tisztekkel. Ennek ellenére óva intette Ulain Ferencet, hogy az osztrák–német egyesülés mellett kampányoljon lapjában. Így fogalmazott: „Német-Ausztriának Németországhoz való csatlakozása ellenkezik a magyar érdekkel. Magyarország ezzel közös határt kapna Németországgal, és a Magyarországon elszórva található német nyelvszigetek vonzódása a hatalmas anyaországhoz ezáltal jelentékenyen növeltetnék”. Eckhardt szerint egy megnagyobbodott Németország a „Duna völgyén át Kelet felé irányuló gazdasági nyomása és ennek következtében kifejlődő politikai befolyása Magyarország függetlenségét, ha talán formailag nem is, de tényleg illuzorikussá tehetné. A közép-európai egyensúlyt ez kétségtelenül megbontaná, s a természetes határai között majdan kialakuló magyar nemzeti állam vezető szerepét az őt környező kis államokkal szemben elhomályosítaná, sőt lehetetlenné tenné. A német befolyásnak ez a fenyegető veszélye a honfoglalás óta kísért már a Duna-medencében”. Eckhardt Tibor tehát 1920-ban összeegyeztethetetlennek gondolta az anschlusst a magyar revíziós célokkal.
Szabó Dezső, az egyik legfontosabb fajvédő ideológus 1923-ban a nyilvánosság előtt is vállalta hasonló nézeteit. „Különösen veszélyesnek tartjuk azt a leplezetlen német agitációt, mely az utóbbi években mind fokozottabb erővel folyik. Vigyáznunk kell, az erős német faj a történelem egy váratlan zökkenésénél megint felülkerülhet, s a brutális német imperializmus hatalmi álmában egy hajszálnyival sem vár kevésbé irtózatos sors ránk” – fogalmazott az író. Miután az 1925-ös locarnói egyezmény csupán Németország nyugati határait szavatolta, Bajcsy-Zsilinszky Endre lett a németellenes front vezéralakja. Történelmi alapvetésű fajvédő geopolitikáját Bajcsy-Zsilinszky 1927 végén így foglalta össze: „Nekünk Nyugat-Magyarország nem presztízskérdés: az élet kérdése. Mi nem mondhatunk le a történelmi határokról éppen ott, ahol a német kolosszussal érintkezünk, s nem engedhetjük behorpasztani a bordánkat éppen attól a hatalomtól, amely a csöndes kulturális beszüremkedés módszereivel félelmetesen csúszik előre országunk és nemzetünk szíve felé, és amellyel szemben ezer éven át kellett véres harcokban védekeznünk”.
Ezek a megnyilvánulások tehát mind jóval Adolf Hitler 1933-as hatalomra jutása előtt születtek. A nemzetiszocializmus németországi győzelmével a németellenes magyar fajvédő próféták és híveik csapdahelyzetbe kerültek. Az általuk is hőn áhított revízió, amelyre ők maguk történelmi jussként tekintettek, egy saját felfogásuk szerint is az ország szuverenitását veszélyeztető nagyhatalom segítségével vált elérhetővé. Vagyis a nemzetiszocialista Németország egyszerre jelentette a határrevízió reményét és a „gyarmatvízió” veszélyét. Erre figyelmeztetett Féja Géza 1933 májusában: „A Németországgal való szorosabb viszony nemcsak az önálló magyar államgondolat halálát jelentené, hanem a magyar lélek s a magyar kultúra önállóságának és hivatásának odadobását, föláldozását is”.
A németellenes magyar fajvédelem az 1938 márciusában bekövetkező anschluss után építette ki szervezeti hálóját a Turáni Vadászok Országos Egyesülete, a „törzsökös magyarok” különböző szervezetei és a „rongyos gárda” mögött álló Magyar Fajvédők Országos Szövetsége körül. A szuverenista fajvédő világlátás ekkoriban nagyobb súllyal volt jelen a magyar közéletben, mint ahogyan azt 1945 után láttatták, amikor senkinek sem állt érdekében emlékezni minderre. A honvéd vezérkar főnökének hírszerző és kémelhárító, majd nemzetvédelmi és propagandaügyi osztályát vezető Kádár Gyula szerint a második világháború idején egyenesen a „magyarkodó”, „kuruckodó” beszédmód volt „az a hatásos fegyver, amivel a közvéleményt szembe lehetett állítani a németekkel, és amivel ellensúlyozni lehetett a germánimádatot”. Ezzel magyarázható az is, hogy az 1944-es magyar ellenállásban is részt vállalt számos fajvédő szervezet, mozgalmár és vezető.
A kutatás a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával valósult meg.
Fotó: Fortepan / Inkey Tibor