Az 1918 őszén beinduló és csaknem két éven át tartó, a maradék Magyarország belső területeire irányuló menekülthullám olyan történelmi eseménysor, amelyet aligha lehet a közép-európai kontextusból kiszakítani és a korábbi térségbeli történések nélkül értelmezni.
Egyrészt az első világháború hatalmas embertömegek mozgását/mozgatását jelentette. A hadműveletek nyomán több százezer belga állampolgár hagyta el Belgiumot, a francia belső menekültek legmagasabb száma 1 millió 850 ezer fő volt 1918 szeptemberében. A keleti front hadműveletei szintén százezreket indítottak útnak, nem is szólva a népirtás elől menekülő több százezer törökországi örményről, vagy az orosz polgárháború menekültjeiről, vagy a görög–török lakosságcsere nyomán országot váltó tömegekről, vagy az Elzász-Lotaringiából 1918 után kiűzött körülbelül 200 ezer németajkúról. A magyar népességmozgást mindennek fényében kell vizsgálnunk.
Magyarország lakossága ugyanakkor nem csak a háború alatt szembesült azzal, hogy hirtelen nagyszámú, nem a régióban lakó, sőt, idegenajkú lakosság jelenik meg közvetlen környezetében. Már az 1911-ben kezdődő Balkán-háborúk időszakában is jelentek meg a Magyar Királyság területén itt menedéket talált török katonák, a világháború kitörése után pedig gyors egymásutánban érkeztek galíciai és szlovén menekültek az országba. A magyar menekültügy nagy teherpróbája az 1916-os erdélyi román betörés során következett: a fenyegetett dél- és kelet-erdélyi területekről érkező százezres nagyságú menekülttömeg ellátása, lakhatása a magyar közigazgatást jelentős feladat elé állította. A később következőkben sokáig domináltak az itt elsajátított reflexek. Tehát a menekültügy széttagolt kezelése, a társadalmi jótékonykodásra való támaszkodás vagy éppen a közösségi épületek (így az iskolák, kaszárnyák, kórházak) felhasználásának módja mind ebben az időszakban gyökereznek.
1918 őszétől legalább három különféle menekültcsoport bukkant fel az ország nagyobb városaiban és belső területein. Az elsőbe azok a közigazgatási tisztviselők (jegyzők, főszolgabírók és beosztottaik) tartoztak, akiket az 1918. októberi–novemberi zavargások során elűztek lakhelyükről. Nem csak nemzetiségi területekről: például az ország legnagyobb, központi vármegyéjében, Pest-Pilis-Solt-Kiskunban 66 állomáshelyről kergették el a jegyzőket, ami az összes hivatal 27,7 százalékát jelentette. A közigazgatási tisztviselők mellett az első nagyobb foglalkozási csoport, amely komolyan megterhelte az állam működőképességét, a vasutasoké volt. A horvátországi, boszniai területekről, Fiuméből, ahol a MÁV sok esetben a magyarosítás szimbóluma volt, 1918. október végétől százával menekültek a magyar vagy annak tekintett vasutasok.
Ezek a csoportok sok esetben összekeveredtek azokkal, akik az 1916-os erdélyi menekülés után helyben maradtak, és nem tértek vissza szülőföldjükre. Közéjük tartozott például a később Kossuth-díjat kapó szobrász, Borsos Miklós, aki Nagyszebenből került tízévesen Győrbe. Ezeket a hullámokat követte 1918 végétől azoknak a tisztviselőknek, állami, vármegyei, városi alkalmazottaknak az áradata, akik nem tették le a hűségesküt az utódállamok által megszállt területeken. Közöttük voltak ugyanakkor olyanok, akik olyan területekről menekültek el, amelyekről legalábbis 1919 júniusa, az úgynevezett Clemenceau-jegyzék átadása után gyanítani lehetett, hogy idővel visszakerülnek az országhoz, jóllehet idegen megszállás alatt állnak. Ilyen volt például Baranya vagy Somogy vármegye déli része és az egész Tiszántúl. A menekültek ellátására a kormányzat külön hivatalok felállításával kísérletezett. Külön kormánybiztosa lett a hivatalukból elűzött községi alkalmazottaknak és a vasutasoknak, továbbá külön szervezkedett a főváros és az egyes önkormányzatok is.
A menekültek áradása a Tanácsköztársaság alatt sem állt le, annak bukása után azonban felgyorsult. Az utódállamok országonként és sok esetben régiónként vagy akár foglalkozásonként eltérő kiutasítási stratégiákkal éltek. Emiatt sokszor később kellett letenni a hűségesküt egy vitatott státuszú régióban (mint a Bánságban vagy Kárpátalján), mint egy utódállami szempontból fontos és magyar többségű régióban, és valószínűleg előbb elbocsátottak egy középiskolai tanárt, mint városi orvost. Az utódállami hatóságok általában szívesen biztosítottak vasúti kocsikat az áttelepítéshez, azt remélve, hogy megszabadulhatnak a magyar állami alkalmazottaktól. Egy repatriáló család (a korszakban így is nevezték őket) általában két vagont kapott: egyikbe a holmijait helyezhette el, a másikban utazott és lakott. A magyar–román és a magyar–csehszlovák határon általában meg kellett várni, amíg a MÁV vagonjaiba átpakolták, a szerelvény csak ezután folytathatta útját. Az időszakos vagonhiányoknál, így például az aratások idején a határt sokszor lezárták, illetve a menekülteket nagyon hamar kötelezték arra, hogy a célállomásra való megérkezésük után a vagonokat haladéktalanul ürítsék ki.
Ennek ellenére a vasúti kocsikban huzamosabb ideig lakó, úgynevezett vagonlakók száma több tízezerre rúgott 1920–1921-ben, jóllehet a menekültek többségének nem ilyen szálláshely jutott. A magyar kormányzat el kívánta kerülni a főváros túlzsúfoltságát, ezért arra törekedett, hogy a menekültek szerelvényeit a határhoz legközelebbi nagyvárosban állítsák le. A helyi közigazgatás és a MÁV-üzemvezetőségek pedig arra törekedtek, hogy ezeket a vagonokat tovább tolják, kisebb állomásokra. Így az országban sokan szembesültek a vagonlakók látványával, olyan kis településeken is, mint a tolnai Mórágy vagy a somogyi Csurgó.
A menekültek ügyeinek egységes központi kezelésére állította fel a Simonyi-Semadam-kormány 1920 áprilisában az Országos Menekültügyi Hivatalt, amely az elhelyezésben, munkába állításban, átképzésben, lakhatásban igyekezett központi szerepet játszani. A hivatal elnöke báró Petrichevich-Horváth Emil, egy menekült erdélyi arisztokrata lett. Csak az 1920-as évben több mint 120 ezer menekültet regisztráltak a hivatalokban. Ez a nem csillapuló menekültáradat további lépésekre kényszerítette a kormányokat. Már csak azért is, mert a belső szociális feszültségek mellett a kormányok attól is tartottak, hogy ha az elveszített területek kiürülnek, egy majdani revízió jogalapja is elvész. A trianoni békeszerződés ratifikálása előtt, 1920 októberében Teleki Pál kormányfő egy miniszterelnökségi rendelettel 3-4 kategóriára csökkentette a befogadhatókat. A továbbiakban azok „költözhettek be” – így fejezte ki a hivatalos rendelet –, akiknek a családja már itt élt, esetleg az illető diák volt, vagy a későbbi foglalkoztatására nézve hivatalos ígérvénnyel rendelkezett. Önmagában a kiutasítás például már nem tette automatikusan befogadhatóvá az érkezetteket. A kormányzat a nagyobb belépőállomásokon határkirendeltségeket állított fel a menekültek ellenőrzésére és bebocsátására. Ennek és egy sor más, technikai jellegű intézkedésnek köszönhetően a menekültek száma 1921-ben az előző évi ötödére esett vissza, és a következő években tovább csökkent.
A menekültek lakhatásának megoldása, álláshoz juttatása óriási feladatokat rótt a közigazgatásra. Mivel a lakásgazdálkodás kötöttségeinek fenntartása csak átmeneti lehetett, azoknak, akiknek saját erőből nem sikerült megoldaniuk a fedélhez jutást, és a vagonban sem maradhattak, az iskolákból átalakított tömegszállások vagy a korábbi katonai kórházbarakkokból kiépített barakklakótelepek, szükséglakások maradtak megoldásként. A fővárosban ilyen, hamar hírhedtté vált telep lett az Auguszta-, a Mária Valéria- és a Zita-telep. A húszas évek elején kormányzati támogatással meginduló 300 millió koronás kislakásépítési program (amelyet hamarosan az Országos Menekültügyi Hivatal elnöke koordinált) sokaknak segített. A gazdaságilag végtelenül lerongyolódott országban körülbelül 12 ezer lakás épült meg: Budapesten ennek eredménye volt a Pongrác-telep, vagy a pestszentlőrinci Állami Lakótelep, a mai Havanna-lakótelep helyén. Vidéken így épülhetett meg például a Hodobay-telep Miskolcon, vagy az úgynevezett menekültházak Szombathelyen.
A menekültek munkába állítását nagyban nehezítette, hogy az 1922-től beinduló, az államháztartás csökkentését célzó költségvetési megszorításoknak, az úgynevezett bélistázásoknak ők lettek az elsődleges célpontjai; jelentős hányadukat elbocsátották, vagy nyugállományba helyezték. Az 1930-as népszámlálás adatai azt mutatják ugyanakkor, hogy a trianoni határon túl születettek – akik nem feltétlenül mind menekültek voltak – döntően néhány határközeli járásban, illetve a vidéki nagyvárosokban koncentrálódtak, valamint a fővárosban. Olyan kisvárosokban, mint Komárom, Balassagyarmat vagy Sátoraljaújhely, a lakosság negyedét-ötödét határon túl születettek tették ki, és hasonló arányokat találunk el a főváros belső kerületeiben, elsősorban a budai oldalon, például a frissen létrejött XII. kerületben. A helyi vizsgálatok azt mutatják, hogy amennyiben egy kisváros – legyen az olyan forgalmas helyen is, mint a keleti és déli menekülthullám főirányában fekvő Cegléd – nem tudott munkahelyet kínálni vagy lakásokat építeni a menekülteknek, akkor ők a közeli nagyvárosok, de még inkább Budapest felé vették az irányt. A harmincas évekre a menekült-lakótelepeken is végbement egy viszonylag nagyarányú lakosságcsere. Az elsők között kiépült kőbányai Pongrác-telepen 1941-ben már csak a helyben lakók egyharmada volt eredeti lakos, és a közelről áttelepített Auguszta-telep lakói mellett megjelentek más, nem menekült hátterű lakók is.
A menekültek szervezeteinek többségét, így például a Budapesten megalakult menekült-törvényhatóságokat a békeszerződés 1921. júliusi ratifikálása után betiltották, hasonlóan a menekültszervezetek zöméhez. A megmaradt szervezetek szigorú kormányzati kontroll alatt működtek tovább a két világháború között. Miközben a menekült mivolt önmagában a „jó magyar” szinonimája lett a szakmai pályán vagy akár a politikai karrier során, tömegként a magyar társadalom nem integrálta őket. Tehát nem jött létre menekültpárt, sorsukról nem készült film, sőt, a motívum a lehető legritkábban bukkant fel a mozivásznon. A menekültek sorsát megjelenítő szépirodalmi kiadványok nem kerültek be a közoktatásba. Igaz, az ezzel foglalkozó művek, Zilahy Lajos, Ignácz Rózsa vagy Török Sándor regényei a harmincas években vagy még később születtek, és általában elég kritikusak voltak a saját közegükkel kapcsolatban.
A hivatalos statisztikák szerint 1918 és 1924 között pontosan 350 ezer ember menekült át a megmaradt országrészbe. A számuk valójában ennél lényegesen magasabb, vélhetően valahol 400 ezer és 500 ezer fő között volt, ami az ország akkori lakosságának mintegy hat százalékát tette ki. Óriási tömeg, amelynek befogadása, sorsa, utóélete elmondatlan történet maradt a magyar történettudományban és a köztudatban is.