A Horthy-kor kezdetének általában Horthy Miklós fővezér budapesti bevonulását tekintjük, 1919. november 16-án. Ez a híres esemény gondos koreográfia alapján zajlott, a katonák erőt sugároztak, az Osztrák–Magyar Monarchia flottájának utolsó parancsnoka fehér lovon ülve karizmatikus vezetőnek mutatta magát. Az esemény fontos eleme volt, hogy megjelentek itt az első világháborúban győztes nagyhatalmak, vagyis az antant Magyarországon tartózkodó katonai képviselői is. Ez jelezte, hogy a nemzetközi közösség jóváhagyásával történik a bevonulás. A fővárost nem sokkal korábban kiürítő román megszálló csapatok után így újra magyar haderő parádézhatott a szimbolikus helyszíneken, a Gellért szálló előtt és a Parlamentnél.
Jóllehet a bevonulás kifejezte a magyar államiság helyreállítását, ugyanakkor látszat is volt. A Horthy-vezette Nemzeti Hadsereg az országnak csupán egy részét ellenőrizte. Magyarország éppen csak ekkor érte el, hogy meghívják a békekonferenciára. Habár megadta magát, békét, határokat, nemzetközi elismerést még nem kapott. Emiatt kereskedni is csupán nehézkesen lehetett, és a szomszéd államok olyan létfontosságú nyersanyagok behozatalát is akadályozták, mint például a szén. Az utódállamok, vagyis Csehszlovákia, Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság ellenőrzése alá került területekről – tehát a régi Magyar Királyság kétharmadából – folyamatosan menekültek és áttelepülők áramlottak a magyar kézben maradt területekre.
Mindezt figyelembe véve, joggal tehetjük fel a kérdést: lehetséges államkudarcról beszélni 1919-ben? Bukott állam volt a világháborúban vesztes Magyarország? És miért lehet hasznos a failed state – magyarul tehát államkudarc vagy bukott állam – fogalmát alkalmaznunk, ha értelmezni szeretnénk az ország állapotát a Horthy-kornak mondott időszak hajnalán?
Haladjunk sorjában! Az „államkudarc” kifejezést a politikatudománytól kölcsönözzük. A hidegháború vége, vagyis 1989 után számos, főleg afrikai és ázsiai országban összeomlott a modern értelemben vett állam, gyakran azért, mert korábban is csak a versengő szuperhatalmak támogatása tartotta őket felszínen. Az 1990-es években főként amerikai politikatudósok ezt a jelenségcsoportot kutatva kezdték használni az államkudarc fogalmát. Államkudarcról akkor beszélünk, ha egy ország vezetése a modern államokkal szemben támasztott kritériumok közül többet nem képes teljesíteni. Nem ellenőrzi saját területének egészét, nem bírja a társadalom és a nemzetközi közösség meghatározó szegmenseinek bizalmát, esetleg nemzetközi szereplők nem is ismerik el, nem rendelkezik az erőszak monopóliumával, és nem képes a létbiztonság minimumát jelentő körülményeket garantálni a lakosság nagy része számára.
Eszerint a kritériumrendszer szerint Magyarország államkudarcot élt meg 1918 késő őszétől kezdve. Az egymást követő politikai rendszerek vezetői szinte az első hetektől kezdve nem ellenőrizték a Magyar Királyság egykori területének jelentős részét. Északról cseh, aztán csehszlovák, délről szerb, keletről román csapatok nyomultak előre az antanthatalmak által megállapított demarkációs vonalakig, majd gyakran önhatalmúlag azon is túl. Eközben a vidéki társadalom is forrásban volt: számos birtokoscsalád lakhelyét, gazdaságát fosztották ki földéhes parasztok. Ezeken az állapotokon a Tanácsköztársaság sem tudott változtatni, és még kevésbé az Aradon, Szegeden és Bécsben gyülekező kommunistaellenes, „fehér” ellenforradalmár körök, amelyek utóbb a szegedi ellenkormányokban egyesültek.
Még akkor sem változott érdemben a helyzet, amikor 1919 júliusának legvégén megbukott a Tanácsköztársaság. Budapestre napokkal később román csapatok érkeztek. A rövid életű szociáldemokrata kormányt Friedrich István volt katonatiszt és egykori októbrista forradalmár által vezetett önjelölt jobboldali puccsisták váltották, akiknek a szegedi kormánnyal való egybeolvadása is még hónapokon át tartott.
Eljött 1919 ősze. Az antant által küldött Sir George Clerk brit diplomata hosszas tárgyalások után eredményesen „összeterelte” a magyar jobboldali pártokat, a mérsékelt baloldaltól pedig kiharcolta a leendő kormány elfogadását. Ám sem Horthy Miklós bevonulása, sem a bő egy héttel később hivatalba lépett Huszár Károly vezette kormány önmagában nem oldotta meg az akkor már egy éve égető kérdéseket. A közelgő télhez szükséges fűtőanyag biztosítása nem volt egyszerű: a kereskedelmi szerződések és az ország nem létező nemzetközi jogi alanyisága miatt a nagyhatalmak jóindulatától függött. Ráadásul még a hazai, csekély szénkészletek kitermelése sem ment zökkenőmentesen. Északon ugyanis sok kommunista és szociáldemokrata bányász várta, hogy sztrájkba léphessen, míg a déli, mecseki szénbányák jugoszláv ellenőrzés alatt álltak. Keleten pedig a román hadsereg olyannyira lassan vonult vissza, hogy az 1920. január 25–26-án tartott nemzetgyűlési választásokat nem lehetett az ország egész területén megszervezni. Csupán csonka parlament ülhetett össze. Egészen 1920 nyaráig nem is sikerült a Tiszántúlon betölteni a román megszállás miatt üresen maradt képviselői helyeket.
Az államiság számos eleme ugyanakkor 1920-ra helyreállt. Az ország már nemzetközileg elismert kormánnyal rendelkezett, meghívták a békekonferenciára, Horthy Miklóst a Nemzetgyűlés március elsején kormányzóvá választotta, a békeküldöttséggel Versailles-ban ismertették az új határokat, és elkészült a békeszerződés szövege. Ez utóbbi súlyosan büntette a háborús felelősnek minősített új Magyarországot, ám egyben újra nemzetközileg elismert állammá is avatta. Továbbra is az antant jóindulatától függött azonban a kivitel és a behozatal, ezáltal pedig a szociális létbiztonság. Az állam az erőszak monopóliumát sem birtokolta. Az új osztrák köztársaság által követelt nyugat-magyarországi területek megőrzésére törekedve Prónay Pál zászlóalja részben önállósítva magát osztrák területekre is be-betört, Budapesten pedig a Nemzeti Hadsereg Ostenburg-zászlóaljának tisztjei egy nappal azután, hogy a Nemzetgyűlés nyitóülését biztosították, kegyetlenül meggyilkolták a szociáldemokrata Népszava főszerkesztőjét és egy munkatársát.
Az államiság konszolidálása Teleki Pál és Bethlen István kormányaira várt. Teleki a trianoni békeszerződés június 4-én történt aláírása után másfél hónappal lett miniszterelnök. 1920 nyarától egyszerre igyekezett helyreállítani az ország nemzetközi megítélését és az államhatalom egységét – ehhez azonban a diktátumként előírt békét is ratifikáltatnia kellett a Nemzetgyűlésben. Ezt végül csak ősszel, lemondását is felajánlva érte el. Megkezdődött az államhatalom egységének helyreállítása, a politikai erőszak felszámolása is – ami azonban nem járt teljes sikerrel. 1921 őszén az Ausztriának átadandó területeken folytak harcok. Az év során a trónt elfoglalni szándékozó IV. (Habsburg) Károly volt király visszatérései közül a második, októberi kísérletet a fegyverek erejével kellett megállítani Budapest határában. 1922. április 3-án pedig a később elhunytakat is számolva tíz emberéletet követelő bomba robbant az Erzsébetvárosi Demokrata Kör díszülésén. A merénylet jelezte, hogy a numerus clausus törvénnyel állami szintre emelt antiszemitizmus sem elégítette ki a magyar szélsőjobboldal elburjánzott titkos és féltitkos szervezeteit.
Az ország a nemzetközi elismertség ellenére is félig-meddig páriastátuszban maradt. A volt uralkodó visszatérési kísérletei az újbóli megszállás rémével fenyegettek, amelyet az akkorra létrejött kisantant – Csehszlovákia, Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság Budapest ellenében megalkotott szövetsége – örömmel vállalt volna magára. Bethlen István 1921 áprilisában létrehozott kormánya viszont mintegy másfél év alatt véglegesítette a határokat, felszámolta a paramilitáris alakulatokat, fellépett az antiszemita erőszak ellen. és megkötötte az első nemzetközi egyezményeket. 1922 szeptemberében Magyarország beléphetett a Nemzetek Szövetségébe. Csak ekkor érkezett végre el az a pillanat, amikor az államkudarc örökségét sikerült levetkőzni.
Jóllehet a gazdaság és a nemzetközi presztízs helyreállítása még további évekbe telt, azonban ezeket a történetírás – joggal – már a konszolidáció időszakaként értelmezi. Kialakultak a Horthy-kori Magyar Királyság politikai és társadalmi kontúrjai. Új állam született a régi Magyarország helyén, mindössze 93 ezer négyzetkilométeren, szűk nyolcmillió, döntő többségében immár magyarajkú lakossal, hárommilliós, határain túli magyar kisebbséggel. Berendezkedésében a tekintélyelvű és a parlamentáris rendszerek jegyei keveredtek. Szakítva a dualizmus szabadelvű örökségével, a régimódi konzervatizmus és egy új, radikálisabb jobboldaliság egymással is vetélkedő eszméit tükröző politikai kultúra alakult ki. Erre az államra várt, hogy megoldja a modernizáció olyan kihívásait, mint a nagyfokú szegénység, az agrártársadalom földéhsége, a dualizmus kori gazdasági fejlődés újraindítása, egyben új technológiák meghonosítása és a szinte mindenki által áhított határrevízió.
Végül megpróbálhatunk választ adni az utolsó kérdésre. Van haszna, ha megbarátkozunk az államkudarc fogalmával, amikor a Horthy-kor első egy-két évét igyekszünk értelmezni? Annyi mindenképpen, hogy rávilágít: nem csak Trianonról és a revízióról szólt minden azokban az években sem. Hiszen fűteni kellett a házakban, hitelt kellett szerezni a gazdaságban, elhelyezni az elszakadt és elcsatolt területekről érkező jó 400 ezer embert, és leszerelni a legerőszakosabb radikálisokat. Meg kellett oldani – legalábbis egy időre – a királykérdést, elfogadtatni az új rendszert a lakosság minél nagyobb részével, és nem utolsósorban a külvilággal, amelytől a még mindig igen gyenge ország sorsa függött. Ezt a korszakban is sokan tudták. Nem véletlenül beszéltek arról – Teleki és Bethlen is –, hogy először helyre kell állítani az állam képességeit, szanálni a gazdaságot, elismertetni Magyarország egyenjogúságát a külfölddel, mert a nagy problémák megoldása az országban és a határok megváltoztatása ezután következhetett csak.
Ezért sem árt, ha 1919–1921-re gondolva az államkudarc fogalma is eszünkbe jut: a jelenből visszatekintve hajlamosak vagyunk a következő időszak szempontjából meghatározó szeleteit látni a múltnak, és néha nem vesszük észre egy történeti helyzet összetettségét, nehézségeit. Ha államkudarcról beszélünk 1919–1921 kapcsán, egyetlen fogalom segítségével tudjuk megragadni az átmenetiség és bizonytalanság azon tartós állapotát, amelynek elhárítása szükségszerűen került a politika homlokterébe mindaddig, amíg a politikai és társadalmi konzervatizmus jegyében elgondolt kibontakozás előfeltételeit nem sikerült biztosítani.