A világháború mély, traumatikus emléket hagyott az akkor élt nemzedékek gondolkodásában, több ok miatt is: a családtagok távolléte, sokak eleste, a hátországban az élelemellátás nehézségei, ezzel pedig az egyre rosszabb egészségügyi körülmények. A frontra küldött, a cenzúra miatt fennmaradt levéltöredékek sokasága a nyomorról, kiszolgáltatottságról, a kilátástalanságról árulkodik. „A kismalacot megöltük. Nem volt ennivaló. Nem csak a mi lovunk vetélt el, a nagyapáméké megdöglött.” – írta a fronton harcoló férjének egy Békés vármegyei asszony 1916 végén. A mai országterületre számítva elmondható, hogy 117 ezer férfi esett el a háborúban. Eltűnt 41 ezer ember, hadifogságba került 174 ezer fő. A hazatérő férfiak közül pedig azok, akik súlyos sérüléseket szenvedtek, roppant kiszolgáltatott körülmények közé kerültek. A hadirokkantak nagy része ugyanis a családi gazdálkodás folytatásában nem tudott részt venni, élelmezésükről azonban gondoskodni kellett. Súlyosbította a nehézségeket, ha az így munkaképtelenné, dologtalanná vált családtag ivásra adta a fejét. Az alkoholizmus és az öngyilkosság kiugró arányát példázza az a Baranya vármegyei eset, ahol 1928 tavaszán két gyermekével kútba ölte magát a kocsmázó hadirokkant felesége. A válások megugró száma, családi tragédiák sorozata árulkodik arról, hogy a két világháború közötti korszak társadalmának ennek a két évtizednek már az elejétől kezdve nehéz életkörülményekkel kellett szembesülnie.
A trianoni szerződés az ismert politikai következményei mellett, a politikai célok elérésének állandó hivatkozási pontjaként mentális, pszichés hatással is bírt. Az igazságtalanul legyőzött, a legszélsőségesebb formában megbüntetett ország képe, az elárultság, kihasználtság érzete, a nyílt vagy burkolt idegenellenesség légköre megjelent a templomokban és az osztálytermekben, a különböző gazdasági és társadalmi egyesületekben, egészen a mindennapi élet használati eszközeiig. A „Nem! Nem! Soha!” irredenta rigmusa képeslapok, ceruzák díszítősora lett, és megjelenhetett a családi bibliák belső lapjain is. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár gyűjteményében pedig őriznek olyan mángorlót, amelybe a megfeszített történeti és trianoni Magyarország határait vésték.
Június negyedike évről évre nemzeti gyásznap volt, amely a megemlékezés mellett a tiltakozás kifejezésévé is vált. A trianoni szerződés rendelkezései különösen érzékenyen érinthették a Magyarország területén maradt határmenti települések lakosságát, ahol a fenyegetettség érzetét a politikai sajtó is igyekezett kiaknázni: „Rohan a kormányzó autója, végig a trianoni országúton, átlátni szinte a szerb határon. Itt egy őrház tornya látszik.” – érzékeltette a helyzetet 1935-ben a Pesti Napló újságírója. A mindennapi élet tárgyi kultúrájában, szellemi életében tehát a revizionista, részben az irredenta szellemiség jelen volt, de azt nem tudhatjuk, hogy pontosan milyen érzést váltott ki az emberekből évek múltán ennek a veszteségnek az emléke, és hogy ezt mennyire alakította maga a Horthy-korszak emlékezetpolitikája.
Az újabb kutatások fényében úgy látjuk, hogy a vitathatatlanul súlyos veszteségek ellenére Magyarország helyzete, jövőjét tekintve, annyiban volt mégis bizakodásra okot adó, hogy a gazdasági fejlődése szempontjából korábban is meghatározó szerepet betöltő Alföld legnagyobb része és természetesen a főváros, valamint a vonzáskörzete az ország területén maradt. Az 1920. évi földreform pedig hozzájárult ahhoz, hogy a városokba és különösen a Budapestre irányuló vándorlás némileg mérséklődjön. A törvény célul tűzte ki a magyar földbirtok megoszlásának arányosítását, különösen a „föld gondos és szorgalmas mívelésére képesek” és hajlandók, „de eddigi viszonyaik között önhibájukon kívül földhöz nem juthattak” előnyben részesítésével. Habár a törvény nem oldotta meg a földkérdést Magyarországon, mivel az ország termőterületének csak 8,5 százalékát érintette, mégis fontos lépést jelentett. Egyrészt ugyanis több mint négyszázezer fővel nőtt a birtokos gazdák száma. Másrészt, ha családjukat is figyelembe vesszük, akkor a földreform mintegy 1,4-1,8 millió embert érintett. A néhány kataszteri holdas birtok is kapaszkodót jelenthetett.
A két világháború közötti időszakban javult az egy főre jutó átlagos élemiszer-fogyasztás mértéke. Az élelmiszer-fogyasztás összetétele is módosult. Jelentős mértékben nőtt a főzelékfélék, a tej és tejtermékek, valamint a tojás és a burgonya fogyasztása. A húsipar nehezen élénkült fel, ellenben a tejipar a húszas években nagy lendületet vett. Budapesten és országszerte is számos tejüzem létesült. Az 1929 és 1933 közötti gazdasági válság hatására viszont megtorpant a fejlődésnek indult magyar gazdaság. Ráadásul az értékesítési nehézségek és a felhalmozott adósságok miatt tömegesen adósodtak el a birtokos parasztok. A gazdák érdekében a Gömbös-kormány adósvédelmi intézkedéseket hozott. Az úgynevezett gazdarendelet értelmében sokan birtokaik védelmét kérhették. A jogszabály emellett csökkentette a kamatterheket.
Az agrártársadalom sokszínűségét tükrözik a korszak népszámlálásai, melyeket 1920-ban, 1930-ban és 1941-ben tartottak. Külön vették számba a birtokosokat és a bérlőket birtokuk nagyságrendje szerint, a részes földműveseket és a kertészetből élőket, a segítő családtagokat és a mezőgazdasági tisztviselőket, a gazdasági cselédeket, valamint az egyéb agrármunkásokat. Eltartottjaik számát is felmérték. Ugyanakkor a parasztok, cselédek, esetenként a summások felosztást tekinthetjük közismertnek. A parasztok esetében találkozhatunk kisbirtokosi, középbirtokosi vagy módosabb paraszti, gazda megkülönböztetéssel. Az agrártársadalom fő határvonala a birtokkal rendelkezők és a nem rendelkező, úgynevezett agrárproletárok között húzódott. Utóbbiak nagy részét a gazdasági cselédek, azaz a voltaképp hosszabb ideig, de legalább egy évig elköteleződő bérmunkások alkották. Kisebb részét a mezőgazdasági munkacsúcsok idénymunkásai, a summások adták, akik a május és október közötti időszakra szerződtek.
Nehéz megbecsülnünk, hogy mekkora jövedelmük volt az egyes csoportoknak. Emiatt azt sem tudjuk pontosan, mekkora volt a jövedelmi egyenlőtlenség az országban. A bevételi források – mint például a napszám, az állattartás és a földbérlet – összetettsége, eseti volta és országon belüli egyenlőtlensége nem teszi lehetővé a megbízható becslést. A falusi népesség egy része helyben nem talált megélhetést, ezért a városokban, ipari központokban keresett munkát. Akik nem települtek a városokba, azok ingáztak.
A két világháború közötti időszak társadalma számos hierarchikus vonást megtartott, és jellemzően még őrizte zártságát. A térbeli mobilitás azonban lehetővé tette a társadalmi mobilitást is. Legtöbben a parasztság soraiból léptek ki: ők ipari munkások – leginkább ipari napszámosok, segédmunkások – lettek, kisebb részük önálló iparossá vagy alkalmazottakká, kistisztviselővé (altisztekké) válhatott. Az ingázás növekedése jelentős részben Budapestre, különösen a peremkerületek gyáraiba irányult. 1930-ban a főváros 30 kilométeres körzetéből 33 ezren, 1939-ben már 40 ezren ingáztak – ez az országos ingázás mértékének harmadát-negyedét jelentette. Az ingázás fejlődését meghatározták a vasútvonalak kiépültsége mellett a lakóhelyi munkaviszonyok is.
A paraszti élet átalakulásának más látható jelei is voltak. Az öltözködés megváltozása, a hagyományos viselet elhagyása, az úgynevezett „kivetkőzés” a századfordulón kezdődött, és ebben a korszakban gyorsult fel, hogy majd a második világháborút követő évtizedekben kiteljesedjen. Ugyanakkor színhasználatban még ekkor is megmaradtak értékőrző vonások, és az „örök darabok” is csak az elhasználódással kerültek ki a ruhatárból. A paraszti öltözködés átalakulásában ugyanakkor jelentős szerepe volt annak is, hogy a háború utáni ország iparának egyik legdinamikusabban fejlődő ágazata a textilipar lett. Ennek következtében egyre nagyobb mennyiségben készültek és egyre inkább megfizethetőbbé váltak a különféle szövetek vidéken is.
Sokak számára az oktatás fejlődése jelentett némi reményt, hogy paraszti életet maguk mögött hagyják. Klebelsberg Kunó 1925-ben programot hirdetett a tanyasi iskolahálózat kiépítésére, illetve fejlesztésére. A harmincas évek elejére több ezer új vagy átalakított népiskolai tantermet adtak át. Az úgynevezett Alföld-program keretében külön akciót indítottak, hogy a falvakban és a tanyákon könyvtárakat létesítsenek. A program az írni-olvasni tudás terén időközben elért jelentős javulásra alapozódhatott. A népkönyvtárak állományát a korszerű és helyes gazdálkodásról szóló szakkönyvekkel és szépirodalomi művekkel egyaránt gyarapították.
A két világháború között kibontakozó falukutató mozgalom a falu életét kívánta megismerni és megismertetni. A szociográfiai kutatómunka összefonódott a népműveléssel és ismeretterjesztéssel is. Kovács Imre A néma forradalom című szociográfiája erőteljes érzékenységgel járta körül a nagybirtokok uralmának, a paraszti kiábrándultságnak és életuntságnak a korabeli problémáit. A fennálló viszonyokat erőteljes kritikával illető és népszerű munkája harmadik kiadását a hatóságok elkobozták, a szerzőt „nemzetgyalázás és izgatás” vádjával három hónapi szabadságvesztésre ítélték.
Érzékelve a háború utáni kiábrándultságot, 1920-tól új lendületet vett az egyházak közösségszervezése. 1921-ben megalakult a református Soli Deo Gloria Szövetség, amely mind a városi, mind a vidéki fiatalok közösségének formálásában szerepet vállalt. A Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete – közismert nevén a KALOT – 1935-ben alakult meg. Az egyházi indíttatású szociális agrárifjúsági reformmozgalom célját a következő jelszavakban összegezték: „Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!”. Népfőiskolákat állítottak fel, továbbá kulturális, vezetőképző és gazdaképző tanfolyamokat szerveztek. 1936-ban a Katolikus Asszonyok-Lányok Szövetsége, azaz rövidebb nevén a KALÁSZ is megalakult. A KALOT női változatának célkitűzése a falu fiatal leányaiból hitükben erős, erkölcsükben tiszta, nemzeti érzésükben öntudatos és gazdaságilag képzett családanyák nevelése volt. A hagyományos értékek előtérbe kerülése mellett azonban egyre többeket vonzott az új, falvakon kívüli világ. Az 1920-ban megalakult Falu Országos Szövetség célja a falvak kulturális, egészségügyi és társadalmi fejlesztése volt. A mozgóképszínházaknak nevezett mozik létesítésére a Szövetség megállapodást kötött az Orion filmgyárral, hogy a nagyobb községekben állandó, a kisebb községekben pedig vándormozikat létesítsen. A vidéken szaporodó mozik a világ addig soha nem ismert tájait mutatták be a nézőknek. Az olvasás és a filmek világa jelentőségen kitágította az emberek látóhatárát.
Összességében elmondható, hogy bár a korszak szociográfiái a paraszti életkörülményeket rendre végletesen sötétnek és egyenlőtlennek ábrázolták, Kovács Imre szavaival „a parasztéletforma csődjéről” mégsem beszélhetünk. Ehelyett sokkal inkább arra érdemes helyeznünk a hangsúlyt, hogy ebben a két évtizedben egy lassan érlelődő változás felgyorsulását láthatjuk, ami a térbeli és a társadalmi mobilitás nagyobb lehetőségével egyre több ember számára biztosította a kilépést a paraszti létből, hogy a könnyebb boldogulás útját keressék.