A két világháború közötti időszak fontos politikai áramlata volt a magyar népi mozgalom, amely mind a konzervatív jobboldali pártoktól, mind a szocialista/szociáldemokrata baloldaltól különbözött. A népi gondolat előzményei az 1890 után felszínre törő gazdasági, társadalmi és művelődési problémákban gyökereznek. A megmerevedett nagybirtokrendszer, a paraszti birtokállomány szűkülése, a külföldre való kivándorlás és a nagyobb ipari központokba történő belső migráció egyaránt az agrártársadalom válságáról árulkodott. A politikai napirend átalakulására csak az első világháború hatására került sor. A lövészárkokban és a harcmezőkön döntően a paraszti sorból származó katonák álltak helyt. A háborúval járó egészségügyi, gazdasági és szociális válság jelentős változásokat hozott a parasztság mentalitásában is.
A földkérdés és tágabb értelemben véve a szociális problémák mellett már a századfordulón felerősödött a középosztály érdeklődése a modernizáció miatt veszélyben lévőnek tartott népi/paraszti kultúra értékei iránt. Elsőként a Bartók Béla, Kodály Zoltán és tanítványaik által elindított népzenekutatás és népdalgyűjtés jelezte a paraszti műveltség felértékelődését. A szépirodalom terén kezdetben Tömörkény István és Móra Ferenc, majd a Nyugat első nemzedékének óriása, Móricz Zsigmond jelenítette meg regényeiben és elbeszéléseiben a paraszti tematikát. Rajtuk kívül Ady Endre költészete és nemzetszemlélete tekinthető a népi mozgalom szerves előzményének.
Szintén a Nyugat táborához tartozott egy ideig Szabó Dezső magyar–francia szakos középiskolai tanár, akinek 1919 májusában látott napvilágot Az elsodort falu című regénye. Ez a nagyszabású történelmi freskó nem csupán az 1867 és 1918 közötti Magyarország antiliberális kritikáját nyújtotta, hanem a kívánatosnak tartott társadalompolitikai utat is kijelölte. A népi mozgalom kezdőpontjának számító alkotás legfontosabb szimbolikus üzenete a „nyugodt, biztos vár” képzetével leírt parasztság metaforája volt. A szerző szerint erre az alapra lehet Magyarország újbóli felemelkedését megvalósítani. Szabó kiterjedt publicisztikai munkásságából érdemes kiemelni A magyar paraszt című írását. Az 1923-as esszé a honi politikai gondolkodásra hosszú távon is kihatott. Legfontosabb gondolata így szólt: „Alaptételünk tehát: a magyar paraszt = a magyarság, a magyar faj.” A tanulmányban Szabó Dezső a földreform elégtelensége, a parasztság politikai képviseletének hiánya és a falu művelődési problémáinak megoldatlansága miatt a „görénykurzus” kifejezéssel jellemezte a bethleni konszolidációt. Végső üzenetként a korabeli fiatalságot a falu megismerésére és problémáinak bemutatására ösztönözte. Felhívása termékeny talajra hullott: az 1930 táján egyre inkább összetartó csoportként fellépő népi írók 1934 és 1938 között komoly visszhangot kiváltó szociográfiai munkákat publikáltak. A politikai közbeszéd részévé tették a parasztság válságának kérdéskörét többek között a következő művek: Illyés Gyula: A puszták népe; Veres Péter: Az Alföld parasztsága, Féja Géza: Viharsarok; Kovács Imre: A néma forradalom; Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság; Erdei Ferenc: Futóhomok.
A népi mozgalom törekvéseivel érintkezett az 1933 után egyre inkább „nemzeti tudománnyá” váló néprajz. Képviselői közül Győrffy István tette a legmélyebb hatást, nem csupán a népiekre, hanem a keresztény-konzervatív elit reform iránt nyitott csoportjaira is. 1938-ban papírra vetett, A néphagyomány és a nemzeti művelődés című emlékiratában elsőként javasolta a népi kultúra hazai oktatásba és művelődési intézményrendszerbe történő integrálását. A művet Teleki Pál vallás- és közoktatásügyi miniszternek nyújtotta be. Habár Teleki ambivalensen viszonyult a népi gondolathoz, a körülötte kialakult politikai-értelmiségi hálózat tagjai közül számosan támogatták a társadalmi mobilitás erősítését célzó törekvéseket. Így például a Zsindely Ferenc – Tüdős Klára házaspár támogatásával működhetett az 1942-ben Győrffy István nevét felvevő, kifejezetten szegénysorsú parasztfiatalok oktatását, továbbtanulását segítő első népi kollégium. Az oktatás demokratizálásának eszméje a népiek egyik legfontosabb céljának számított.
Mivel a közép- és felsőfokú tanintézetekben egyaránt messze számarányuk alatt tanultak tovább a szegényparasztság gyermekei, így az 1920-as évek közepétől szinte folyamatosan napirenden volt valamilyen tehetségmentő intézmény létrehozása. Szabó Dezső (Kollégium Hungarikumok), Németh László („a nép Eötvös Collegiuma”) és Zilahy Lajos (Kiválóak Iskolája) egyaránt szorgalmazta a megvalósítást. A téma iránt a hivatalos oktatási kormányzat is mutatott némi érdeklődést. Ennek eredményeként született meg a nyolcosztályos általános iskolát bevezető 1940. évi XX. törvény, valamint az 1937-ben alapított Horthy Miklós-ösztöndíj. A száz és hatszáz pengő közötti ösztöndíj a „nemzethűség szempontjából megbízható”, vagyis a rendszerellenes politikai mozgalmaktól, pártoktól távolmaradó hadiárvákat és nagycsaládosokat támogatta, alapvetően az őstermelők és a kisiparosok körében. A középiskolában és a felsőoktatásban tanulók közül ezer fő részesülhetett e támogatásban.
Megalakult az Országos Tehetséggondozó Intéző Bizottság is, és felélénkült a felnőttképzést erősíteni kívánó népfőiskolák körüli vita. Ezek az intézmények skandináv mintára a felnőtt paraszti népesség számára kívántak – elsősorban a téli időszakban, akár bentlakásos formában is – korszerű gazdálkodási és művelődési ismereteket nyújtani. Összességében a paraszti és munkássorból származó diákok létszámának radikális növekedésére azonban csak 1945, sőt, inkább 1948 után került sor.
A népi mozgalom nem képviselt koherens politikai ideológiát, ám a benne részt vevők osztottak egy pozitív társadalmi víziót. Az elképzelés szerint a magyar társadalmi fejlődésben addig inkább passzív szemlélőként jelen lévő, a lakosság nagyjából felét kitevő mezőgazdasági népesség politikai jogainak, gazdasági erejének és művelődési lehetőségeinek kiterjesztésével megvalósítható az ország felemelkedését hozó reformkorszak. Ebből a meggyőződésből adódóan a népiek legfontosabb követelése a radikális földreform volt. Az átalakítás akár a gazdag parasztság felső részét is érintette volna, ennek révén pedig a paraszti kisbirtokosok és középbirtokosok rétegét kívánták megerősíteni. Az agrárkérdéssel mélyebben foglalkozó értelmiségiek szerették volna a magyar gazdaságpolitika régi, iparpártoló és az erre épülő exportot támogató, merkantilista irányát megváltoztatni. Abban viszont már voltak különbségek, hogy mi legyen ehhez a követendő út. Erdei Ferenc az önkéntes szövetkezetet javasolta, Kerék Mihály a tehetős, tőkével bíró közepes gazdaságokat, míg Kovács Imre és Adorján János a más termékeket előállító kis- és nagyüzemek alkotta vegyes termelési szerkezetet, az úgynevezett külső és belső üzemkört helyezték előtérbe.
Bár gyakran felmerül, hogy a népi mozgalom hívei erős állami beavatkozásra épülő, vagyis etatista gazdaságpolitikát tartottak kívánatosnak, ez csak részben állja meg a helyét. A magántulajdon megszüntetése nem merült fel, inkább erőteljes korlátozásról, még pontosabban a nagyipari tőke és nagykereskedelmi tőke befolyásának csökkentéséről beszélhetünk. A szövetkezeti eszmét nem csupán a mezőgazdaságban, hanem az iparban, a kereskedelemben, a hitelezésben, sőt akár a művelődési életben is kívánatosnak tartották. A népiek a szabadpiaci kapitalizmust és az államszocializmust egyaránt elvető, a kistulajdonosokat támogató, vegyes gazdaságot preferáló harmadikutas nézeteket vallottak. A földosztásra és szövetkezeti/kistulajdonosi rendszerre építő radikális reform gondolatát kiegészítették a kötelező betegség-, baleset- és nyugdíjbiztosításnak a paraszti népességre való kiterjesztésével.
A népi mozgalom alapvetően a Bethlen István nevével fémjelzett kormánypárttal és liberális gazdasági rendszerrel szemben határozta meg magát. Ezért Gömbös Gyulától kezdve szinte mindegyik kormányfő mutatott valamiféle – hol taktikai, hol mélyebb – érdeklődést a népiek elképzelései iránt. Az egyre inkább jobbra tolódó kormánypárton belül elsősorban az elitcserével összefüggő elképzelések keltették fel az érdeklődést. Olyan kormányfő nem akadt, aki a népi írók által kívánatosnak tartott radikális mértékű társadalmi átalakulásra igent mondott volna, hiszen ez a hagyományos elitcsoportok uralmát veszélyeztette volna. Ugyanakkor a szociális kérdés jelentőségének növekedése folytán Teleki Pál, Hóman Bálint és Imrédy Béla egyaránt elfogadhatónak tartotta, hogy a bizonyos mértékben a parasztságból származó fiatalok töltsék be a zsidóság háttérbe szorításával megüresedő gazdasági és művelődési pozíciókat.
A népi mozgalom karakterét mindvégig meghatározta, hogy vezető alakjai két társadalmi rétegnek szántak kitüntetett szerepet: a parasztságnak és az értelmiségnek. Ebből adódóan a lassú intézményesülés is ehhez az elképzeléshez igazodott. A népiek első, önálló csoportként történő fellépésére is egy irodalmi est adott alkalmat: 1931 novemberében Németh László, Illyés Gyula, Kodolányi János, Erdélyi József és Szabó Lőrinc együtt szerepeltek Debrecenben. Egy év múlva, a Nyugat folyóirattal és Babits Mihállyal való szakítását követően Németh László egyszemélyes folyóiratot indított Tanú címmel. 1934-ben pedig Gulyás Pállal és Fülep Lajossal közösen megalapította a Választ, amely Sárközi György szerkesztői munkájának köszönhetően 1938-ig a népi írók első számú fóruma maradt. Ezt követően 1939-től 1942-ig a Kelet Népe képviselte a népiség fő áramat. A háborús években irányzatokra bomló áramlat folyóiratok szerint is elkülönült. A szigorúan Szabó Dezső-i eszmevilág hívei alapvetően a Magyar Út és a Magyar Élet hasábjain publikáltak, míg a nyitottabb, integratívabb szerzők az Illyés szerkesztette Magyar Csillag és a Magyar Nemzet hasábjain jelentették meg írásaikat.
Az első, kifejezetten politikai célokat megfogalmazó népi szerveződés az 1938. március 15-én zászlót bontó Márciusi Front volt, amely 12 pontos programot hirdetett. A Kovács Imre, Erdei Ferenc és Donáth Ferenc erőfeszítései nyomán létrejött szervezet az 1939. június 29-én, Makón megalapított Nemzeti Parasztpárt csíráját jelentette. Elnökké Szabó Pált választották. A hamarosan kitörő háború nem tette lehetővé a párt kiépítését, így 1941 és 1944 között a Szabad Szó napilap körül csoportosultak a vezetők és a vidéki szervezők. Az 1941-ben kormányzati segédlettel, németellenes szándékkal létrehozott Magyar Parasztszövetség ugyancsak sok, a népi mozgalommal rokonszenvező fiatal értelmiségit és politikust tömörített.
A népiek politikai célkitűzéseinek leginkább az 1945 és 1948 közötti időszak kedvezett: a földosztással, a népi kollégiumokkal, a választójog kiterjesztésével, a közigazgatási reformtervekkel, a részleges államosításokkal és a németek kitelepítésével. Ám bizonyos, habár eléggé korlátozott sikereket már a két világháború közötti időszakban elértek. A népi kultúra iránti fokozódó középosztályi érdeklődés, az első népi kollégiumok létrehozása, a földkérdésről és a telepítésről szóló politikai viták, önmagában a téma napirendre vétele egyaránt a mozgalom, tágabb értelemben véve pedig a népi gondolat hatásáról árulkodott.