Blog

A magyar természetjárás és turizmus 19. századi előzményeit követően a két világháború közötti időszak is átmeneti korszaknak mondható még. Miközben tovább élnek a régi struktúrák és beidegződések, a társadalom egyre szélesebb rétegei vesznek részt a szabadidő ilyen típusú eltöltésében. Egyúttal pedig az állam is felismeri az iparág fontosságát, és szervezetekben, törvényekben, de még a közgazdasági gondolkodásban is megjelenik az ágazat fejlesztésének igénye. Ilyen módon létrejönnek azok az intézmények, amelyek bizonyos értelemben a mai napig meghatározzák a hazai turizmusról való gondolkodásunkat: az Országos Kéktúra gyökerei az 1938-as Szent István-vándorlásra nyúlnak vissza; 1931-ben kezdi meg működését a Balatoni Intéző Bizottság; a korszak termékének számítanak olyan ikonikus szállodaépületek, mint a lillafüredi Palota-szálló vagy a Galya-tetői Nagyszálló, és ekkor kezdődik meg a Balaton, illetve kisebb mértében a Velencei-tó körbeépülése nyaralóházakkal.

Magyarországra legalább 450 ezer ember menekült közvetlenül a trianoni béke előtt és annak ratifikálását követően. 1924-ben viszont Bethlen István miniszterelnök akadályt gördített ennek útjába, innentől kezdve már csak a tanulási vagy a családegyesítési szándékkal érkezők előtt volt nyitva az ország. A menekültek valódi száma hosszabb ideje fontos kérdése a hazai kutatásoknak, és vélhetően az is marad, hiszen egyrészt a közvetlen források hiánya, másrészt a helyzet sajátossága nem teszi lehetővé az ezres nagyságrendnél pontosabb becslést. Utóbbi főként a feldúlt ország adminisztratív körülményeiből következik: a pontos, mindenkire kiterjedő regisztrációra nem volt esély. A menekültek segélyezését vállaló Országos Menekültügyi Hivatal iratanyaga, melyhez a kutatások a legtöbb várakozást fűzték, megsemmisült, vagy esetleg lappang. A jelenlegi létszámbecslés leginkább az ország népesedési tendenciáját, a környező államok statisztikáit, illetve a mintavételes vizsgálatokat veszi alapul. Így jelenleg óvatos becsléssel félmillió körülire tehető a menekültek száma.

Az 1918 őszén beinduló és csaknem két éven át tartó, a maradék Magyarország belső területeire irányuló menekülthullám olyan történelmi eseménysor, amelyet aligha lehet a közép-európai kontextusból kiszakítani és a korábbi térségbeli történések nélkül értelmezni.

Egyrészt az első világháború hatalmas embertömegek mozgását/mozgatását jelentette. A hadműveletek nyomán több százezer belga állampolgár hagyta el Belgiumot, a francia belső menekültek legmagasabb száma 1 millió 850 ezer fő volt 1918 szeptemberében. A keleti front hadműveletei szintén százezreket indítottak útnak, nem is szólva a népirtás elől menekülő több százezer törökországi örményről, vagy az orosz polgárháború menekültjeiről, vagy a görög–török lakosságcsere nyomán országot váltó tömegekről, vagy az Elzász-Lotaringiából 1918 után kiűzött körülbelül 200 ezer németajkúról. A magyar népességmozgást mindennek fényében kell vizsgálnunk.

A fajvédelem a Horthy-korszak egyik divatos hívószava volt, hasonlóan a szintén soha nem definiált „szegedi gondolathoz” vagy a „keresztény-nemzeti” jelzőhöz. Ezeket a kifejezéseket rendszeresen használták a kor jobboldali közéletében, és mindenki valami hasonlót, de nem egészen ugyanazt értette alattuk. A „faj” 19. század derekától Európa-szerte hódító fogalmát nem csupán a különböző szerzők, de gyakorta egyazon szerző is eltérő értelemben használta egy-egy művében – mint rassz, etnikum, vagy nemzet. Ami viszont biztos: az 1919-es ellenforradalom uralomra jutásával a magyar jobboldali radikálisok által ekkor már évtizedek óta propagált, a középrétegek máig ható törésvonalaihoz is nagyban hozzájáruló szélsőséges antiszemitizmus vált a fajvédelem legfontosabb motorjává, megközelítési módjává és irányává Magyarországon.

A Horthy-kor kezdetének általában Horthy Miklós fővezér budapesti bevonulását tekintjük, 1919. november 16-án. Ez a híres esemény gondos koreográfia alapján zajlott, a katonák erőt sugároztak, az Osztrák–Magyar Monarchia flottájának utolsó parancsnoka fehér lovon ülve karizmatikus vezetőnek mutatta magát. Az esemény fontos eleme volt, hogy megjelentek itt az első világháborúban győztes nagyhatalmak, vagyis az antant Magyarországon tartózkodó katonai képviselői is. Ez jelezte, hogy a nemzetközi közösség jóváhagyásával történik a bevonulás. A fővárost nem sokkal korábban kiürítő román megszálló csapatok után így újra magyar haderő parádézhatott a szimbolikus helyszíneken, a Gellért szálló előtt és a Parlamentnél.