Blog

A Horthy-kor ábrázolásának, tömör megragadásának feladata már a kortársakat is sokszor indította átfogó társadalomrajzok megalkotására. Ezek közül a legismertebb értelmezések kulcsfogalmai mintegy metaforaként gyökeret verve a magyar közgondolkodásban azóta is nap mint nap hivatkozási alapként szolgálnak a Horthy-korról alkotott vélemények, értékítéletek számára. Ki ne hallott volna „a hárommillió koldus országa” kifejezésről? Ezt a reformértelmiségiből szélsőjobboldalivá lett publicista, Oláh György használta elsőként, és a hagyományos elitek szűk érdekfelfogása miatt orvosolatlanul hagyott agrárszegénységet igyekezett vele megvilágítani. A népi írók vezető alakja, Németh László alkotta meg a „neobarokk társadalom” fogalmát, és utóbb ezt vette át a konzervatív történész, Szekfű Gyula is. Mindketten az „úri” Magyarország külsőségeit, az elmélyült reformgondolkodás hiányát, a modernséghez igazított nemzeti politika kialakítására való képtelenséget jelölték vele. A korszak végén, a háború idején tartott népi és reformértelmiségi találkozón Erdei Ferenc vezette be a „kettős társadalom” fogalmát, amely a városias-polgári és a vidéki-nemzeti mentalitások közötti ellentétekből bontotta ki a Horthy-kor egészén végigfutó nagy, politikai-társadalmi törésvonalakat.

Bár ezek és a hasonló kulcsfogalmak valóban éles fénytörésben mutatják meg a Horthy-kori magyar társadalom egyik vagy másik nagy dilemmáját, veszélyeket is hordoznak magukban. Ha ezekre a fogalmakra hagyatkozunk a kor társadalomértelmezései és értelmiségi vitáinak feltárása során, azzal legalább két lehetséges csapdába sétálunk bele. Megfeledkezünk arról, hogy e fogalmak megalkotói nem független elemzők, hanem saját politikai agendával rendelkező közéleti személyiségek (is) voltak, és ezek a fogalmak egyes aspektusokat kiemelnek, más vonatkozásokat viszont láthatatlanná tesznek. További veszélyforrás, hogy szlogenszerűen használva ezeket megfeledkezünk a híres-hírhedt fogalmak tágabb kontextusáról, ezáltal pedig rendkívüli módon leegyszerűsített képet alkotunk egy átmeneti kor ellentmondásos és összetett viszonyairól.

Kezdjük rögtön az elején! Szekfű Gyula könyve, a Három nemzedék a korszakban Európa-szerte népszerű konzervatív hanyatlástörténet. Elítélte a liberalizmus legtöbb vonatkozását, és úgy vélte: a 19. század nemzeti szabadelvű hagyománya csak szilánkjaira hullott társadalmat, túlzó nacionalizmust és értelmetlen forradalmakat – 1848-at és 1918-at – adott a magyarságnak. Ekkor tehát Szekfű még egyáltalán nem a Horthy-kort kritizálta. Az új korszak és rend hajnalán, 1920-ban arról értekezett, hogy ellenforradalmi reformra van szükség. Vagyis elhagyva a liberalizmus és nacionalizmus túlzásait, egyfajta organikus konzervatív fejlődési mestertervet kell kidolgozni a huszadik századra, ahogy az 1800-as években Széchenyi István gróf kínált mintát. Ez a gondolat jól kifejezte a húszas évek elejét meghatározó ellenforradalmi hangulatot. A magyar értelmiség többségét ekkor még kevésbé érdekelték a kialakuló kor már látható ellentmondásai. Inkább az volt a kérdés, hogyan lehetséges meghatározni az új rezsimet elődjeihez képest.

Világos volt, hogy a múltat el kell utasítani, de nem volt összhang abban, mekkora szeletét. Tömören azt mondhatjuk, minél radikálisabb volt az adott szerző, annál nagyobb mértékben mondott nemet az előző korszakokra. A Károlyi Mihály vezette forradalom utólagos elutasítása és Trianonért való hibáztatása a politikai rendszer minimumát képezte, ebben szinte mindenki egyetértett. A jobboldali radikálisok ugyanakkor a dualizmus korszakát is korhadó időszakként értelmezték, amelyet egy megfáradt, jelszavakba menekülő magyar politikai elit és az idegen, főleg német és zsidó származású új középosztály szövetsége tett igazán kártékonnyá. Ezt alulnézetből ragadta meg az első évek emblematikus regénye, Az elsodort falu, amelyet Szabó Dezső írt. Egy olyan író és értelmiségi, aki épp összeférhetetlensége miatt maradt besorolhatatlan, de ekkor ő is egyértelműen ellenforradalmi regénnyel rukkolt elő. Az újjáépítendő országról harciasan katolikus szellemben írt könyvet ugyanekkor Bangha Béla katolikus pap is, míg Lendvai István sokatmondóan „a harmadik Magyarország” nevében követelt végérvényes szakítást a dualizmus uraival és a forradalmak idegen országvesztőivel egyaránt. Hozzájuk képest Szekfű Gyula és a húszas években kibontakozó bethleni konszolidáció szellemi holdudvara óvatosabban rostálta volna a múltat: a felbomlott Magyar Királyság régi elitjeinek örökségét is megtartották volna.

Ez a feszültség meglehetősen pontosan leképezte a politikai rendet is feszítő ellentéteket. Egy rezsimbe kerülve közösen kezdtek kormányozni a korszakban az új szélsőjobboldal főként fiatal képviselői – akik szociális reformokat és modernizációt is követeltek, ám csak faji-etnikai alapon a „fajmagyarok” javára – és a hagyományos jobboldal már 1918 előtt politikussá vált vezéralakjai. Ez utóbbiak a nemzetpolitikában türelmesebbnek bizonyultak, ám a szegények, elesettek támogatására sem álltak készen komoly és igencsak költséges reformok révén.

Sematikus, de kiállja a próbát a következő összehasonlítás. A konzervatív és részben liberális hajlamú értelmiség – politikus vezetőivel az élen – nem kívánt nagyarányú földosztást, a nagybirtok felszámolását és ezáltal a parasztság valódi birtokos gazdává tételét; a zsidókérdésben megkülönböztette a magyarrá vált „jó” zsidókat a „nemzetietlen” zsidóktól; továbbá egy soknemzetiségű, helyreállított Nagy-Magyarországot képzelt el, amelyben lényegében szabadpiaci viszonyok uralkodtak volna, óvatos szociálpolitikai reformok mellett. A radikálisok ezzel szemben felosztották volna a nagybirtokot, ezzel is a „fajmagyar” parasztságot erősítve, és jellemzően egészében ítélték el a magyar zsidóságot. Emellett a revízió kivitelezése során is erősen a magyar elem dominanciájára hagyatkoztak volna, hogy létrejöjjön egy olyan új középhatalom, amelynek állami szervezésű, de magántulajdonon nyugvó gazdasága sem a munkásmozgalmakat, sem a tőke befolyását nem engedte volna érvényesülni.

A húszas évek végére a jól teljesítő gazdaság ellenére is érezhetően felduzzadt a reformhangulat a magyar értelmiségben. Az évtized során sok tekintetben Szabó Dezső munkáiból táplálkozva beindult egy részben egyetemi-főiskolai mozgalom, amely a népi írók jelentkezéséhez vezetett. Ők jellegzetesen harmadik utas – tehát a marxizmust és a kapitalizmust egyaránt elutasító – irányzatként indultak. Határozott reformokat követeltek a vidéki magyar tömegek felzárkóztatása, valamint a magyar közigazgatás és polgárság új, mélyen magyar érzelmű elemekkel való feltöltése érdekében. Számarányában jóval nagyobb volt ugyanakkor a pontosan nem elkülöníthető neokatolikus, esetenként protestáns reformerek és különböző radikális jobboldali szervezetekben aktív értelmiségiek mozgalma. Képviselőik különböző árnyalatokban a húszas évek elejének jobboldali reformköveteléseit kérték számon a Bethlen István hosszú miniszterelnöksége alatt egyre több liberális jegyet is felvevő politikai renden.

Ennyiből is látható: aligha éri meg egyszerűen „neobarokként” jellemezni a Horthy-kor társadalmát, noha épp a vezető rétegek formakövetése és reformoktól való gyakori ódzkodása kétségtelenül betudható egyfajta újbarokk tartalomnélküliség jelének. Maga a kifejezés is mást és mást jelentett attól függően, ki használta azt, ráadásul már a húszas évek végén nagyon is sok reformelképzelés versengett egy reformokra alapvetően kevéssé nyitott időszakban. A húszas évek ifjú radikálisai, a diákegyleti tagok ezért jórészt a reformokat ígérő Gömbös Gyula miniszterelnöksége mögé zárkóztak fel 1932-ben, majd ezek elmaradását sokan kritizálták közülük. Voltak számosan, akik végül még radikálisabb politikai és eszmei impulzusok felé fordultak a harmincas évek során. Így alakult ki a harmincas évek fragmentált magyar szellemi élete, amelyet minden összetettségében nem lehetséges áttekinteni néhány percben, ám egyes markáns vonásai felvillanthatóak.

Ellentétben a húszas évekkel, újra létezett szélesebb körben érdeklődést keltő, a jobboldali olvasók által is ismert, esetenként elismert baloldali gondolkodás. Ennek legfontosabb dokumentumait a Fejtő Ferenc és Ignotus Pál, egy ideig pedig József Attila által szerkesztett Szép Szó, a baloldali eszmék iránt is nyitott Válasz folyóirat, illetve a progresszív gondolkodás régi oszlopai, a polgári Századunk és a marxista Szocializmus közölte. A válságtudattal átitatott korban a baloldali kritikák iránti fogadókészség természetes módon megnőtt – még akkor is, ha sem a Bécsben élő Polányi Károly, sem a fiatal Fejtő Ferenc nem számított a magyar közélet napirendjét komolyan befolyásolni képes értelmiségiek közé.

A harmincas években egyre komolyabb presztízsre szert tevő népi írók viszont kétszeresen is befolyásolták a közgondolkodást és a magyar társadalomról alkotott elképzeléseket. Egyfelől többen közülük országos ismertségre tettek szert – nemcsak a már említett Németh László és Erdei Ferenc, de szociográfiáik révén egy sor további szerző, így Féja Géza és Kovács Imre is. Ők a Viharsarok és A néma forradalom című munkáikkal a magyar vidék helyzetének ellentmondásait, a régi elitek által magára hagyott és az önszerveződéssel kísérletező agrárnépesség helyzetét mutatták be. Illyés Gyula Puszták népe című írása szintén jóval szélesebb visszhangot váltott ki, miután a Válasz folytatásokban megjelentette, mint azt a nem túlságosan nagy példányszámú folyóirat alapján gondolhatnánk.

Másfelől az is a népi írók hatását mutatta, hogy nemcsak kapcsolatot keresett feléjük, és nemegyszer munkát ajánlott számukra a „hivatalos” Magyarország, de kritikáik élét tompítandó felépült egy párhuzamos, a fennálló rendet elfogadó és organikus továbbfejlődést hirdető „hivatalos” falukutató és „vidékfejlesztő” mozgalom is. Ez utóbbi számos képviselője kapcsolatot ápolt a népi írókkal, mások pedig az ekkor ébredező új, német típusú szélsőjobboldallal is – említhető ennek kapcsán az agrárszakértő Kerék Mihály és a közgazdász Matolcsy Mátyás is.

Szintén kimutatható volt az említett reformgondolatok hatása a párhuzamosan fejlődő neokatolikus (és protestáns) elképzelésekben. Ezek a korszakban az autoriter Portugáliában és a fasiszta Olaszországban egyaránt teret nyerő úgynevezett hivatásrendi gondolat jegyében álltak. Ennek hívei pártok és osztályok helyett az ágazatokat egybefogó hivatásrendek mentén szervezték volna át mind a társadalmat, mind a politikai képviselet rendszerét. Antikapitalista és antimarxista élük megfelelt a magyar establishment jelentős szegmensének is. Így lett a mozgalom egyik vezető személyisége a Bethlen István titkárából Teleki Pál ideológusává lett Kovrig Béla, míg a korszak miniszterelnökei közül Teleki előtt már Gömbös Gyula és Imrédy Béla is a korporatizmus lelkes híveként lépett fel. A katolikus és protestáns ifjúsági mozgalmak sokszor inkább a népi írók felé orientálódtak ugyan, de a politizáló papság újabb generációja – köztük olyan teoretikusokkal, mint Mihelics Vid, és a gyakorlati társadalomszervezés aktivistáival, mint Kerkay Jenő – határozottan felzárkózott a hasonló tanokat hirdető világiak mögé.

Bár a harmincas években szinte az összes mozgalmon nyomot hagyott az antiszemitizmus, a valódi nemzetiszocialista mozgalmak szellemi tőkéje korlátozott maradt. Csak Imrédy Béla ellenzékbe szorulásával és az általa alapított, erősen nemzetiszocialista jellegű párt létrejöttével vált láthatóvá magasabb profilú értelmiségiek „vándorlása” az új szélsőjobboldal felé – említhető ennek kapcsán Matolcsy vagy a népi írókat sokban inspiráló Milotay István is. A harmincas években Szálasi Ferenc nyilas mozgalma még kevéssé bizonyult vonzónak, sajátos szociálreformer és faji gondolkodása a magyar közgondolkodás befolyásos alakítói számára túlságosan is vulgárisnak és idegen gyökerűnek tűnt. Olyan ideológusai, mint például Málnási Ödön, nem számítottak a magyar értelmiségi közélet valóban fajsúlyos figuráinak. A húszas évek befolyásos szélsőjobboldali szerzői – mint Eckhardt Tibor és Bajcsy-Zsilinszky Endre – a harmincas évek második felében pedig sokszor mérsékeltebb hangot ütöttek meg. Akár azért, mert valóban megváltoztak nézeteik, akár azért, mert a magyar politikai szekértáborok közötti kiegyezést a Harmadik Birodalom fullasztó gazdasági, politikai és kulturális befolyását a saját bőrükön érezve egyre fontosabbnak vélték.

Az 1930-as évek végén Magyarország valódi domináns eszmerendszer nélküli, ideológiailag és kulturálisan is töredezett társadalom volt. Mindez természetesnek mondható, és azt jelezte, hogy nálunk is jelen voltak a késő modern kor jellegzetes, vitázó eszmerendszerei. Az azonban kétségtelen, hogy ezek a viták nagyon pontosan tükrözték: a két világháború közötti majd’ húsz év alatt a magyar politikai vezető rétegek kevés alapvető problémát tudtak megoldani, és ezért a válságtudat, valamint a különböző politikai színekbe csomagolt reformvágy megjelenése határozta meg különösen a korszak második felének közgondolkodását, a magyar társadalomról a kortársak fejében élő képet.