A 19–20. századi modern antiszemitizmusnak Magyarországon – ahogy Európában is – már a középkorban megvoltak az előzményei. A keresztények és a zsidók közötti ellentétek ekkor még döntően az eltérő vallási tanításokon és szabályokon alapultak. Az antijudaizmus hátterében az állt, hogy a keresztény államokban élő zsidó közösségek más ünnepeket tartottak, más szokásokat követtek, másképpen öltözködtek, sok helyütt elkülönült városrészekben vagy falusias telepeken laktak, és gyakran más nyelven is beszéltek.
A 18–19. század folyamán – a felvilágosodás és a kapitalista átalakulás hatására – az emberek közötti kapcsolatokban fokozatosan háttérbe szorultak a vallási szempontok, ugyanakkor fontosabbá vált a nemzeti, az ideológiai és a társadalmi hovatartozás. Ez a zsidók és keresztények együttélését is megváltoztatta. A konfliktus oka már nem elsősorban a vallási különbség, hanem inkább a társadalmi és gazdasági életben felerősödő rivalizálás volt. Így a keresztény társadalom zsidókkal szembeni ellenérzései is más jelleget kaptak. A modern kori antiszemitizmus immár a zsidóság erősödő gazdasági, kulturális és közéleti szerepvállalása ellen lépett fel. Az antiszemiták úgy vélték, hogy a keresztény társadalomnak védelmeznie kell korábban megszerzett vezető szerepét a végső soron „idegen” zsidósággal szemben.
Magyarországon a zsidóságra a reformkorig számos korlátozó előírás vonatkozott: nem kaphattak városi polgárjogot, nem lehetett földtulajdonuk, és részben az ipari foglalkozásokból is ki voltak zárva. Ezért általában a kereskedelem, a pénzügyek, valamint az értelmiségi pályák felé fordultak. A 19. század második felében a magyarországi közéletben a szabadelvűség vált az uralkodó eszmévé, amely az emberek egyenjogúságát hirdette. Az ekkor született törvények értelmében a zsidók egyénileg és vallási közösségként is egyenjogúvá váltak a keresztényekkel. A zsidóság így a korábbinál könnyebben megtalálhatta helyét a magyar társadalomban. Általában valamilyen polgári pályára léptek – többnyire kereskedőként, iparosként keresték a kenyerüket –, de egyre többen jutottak el a társadalom felső rétegeibe is.
A zsidóság társadalmi helyzetének javulása látványos külsőségekben is megmutatkozott. Az izraelita közösségek létrehozták saját egyesületeiket, felépítették zsinagógáikat, iskoláikat, kórházaikat, árvaházaikat és menhelyeiket. E kedvező folyamatok hatására felgyorsult az asszimiláció is. A zsidóság legnagyobb része a 20. század elején már a magyart tekintette anyanyelvének, és magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Sokan magyarosították a vezetéknevüket, esetleg a vallásukat is elhagyták, és betértek valamelyik keresztény felekezetbe.
A dualizmus kori magyar–zsidó (keresztény–izraelita) együttélésnek két fő, egymástól alapjaiban eltérő narratívája alakult ki. Az egyik az integráció és az asszimiláció, a másik a penetráció és a térfoglalás fogalmát állította érvelése középpontjába. A befogadó (filoszemita) értelmezés szerint a dualizmus idején az uralkodó szabadelvűség törvénybe iktatta a zsidók állampolgári jogegyenlőségét és felekezeti egyenjogúságát. Ez pedig nem csupán megadta a társadalmi integrálódás lehetőségét, hanem erőteljes asszimilációs hullámot is elindított. A közvélemény ezen, asszimilációval rokonszenvező része üdvözölte a zsidóság ennek nyomán felgyorsult, sikeres integrációját, akárcsak intenzív hozzájárulását az ország gazdasági és a kulturális gyarapodásához. Elfogadták a közösség „megmagyarosodását”, vagyis a magyar nemzeteszmével való azonosulását is.
A kirekesztő (antiszemita) interpretáció ezzel szemben kártékony, sőt veszedelmes elemnek tekintette a zsidóságot. E felfogás szerint a politikai liberalizmus általános hanyatlást, a nemzeti akaraterő és önvédelmi ösztön meggyengülését idézte elő Magyarországon, amikor a vallásában, életszemléletében és mentalitásában „idegen” zsidóságnak mintegy átengedte a gazdasági és a kulturális élet kulcspozícióit, sőt, a politikai elitbe vezető utat is megnyitotta előtte. Az 1870-es, 1880-as években az antiszemita hangokat még elnyomta a liberális korszellem, az 1890-es évektől kezdődően azonban konzervatív és nacionalista körökben egyre erőteljesebben terjedt a zsidók „túlzott térfoglalásának” gondolata.
Az 1920-as évek elejére Magyarországon rendkívüli mértékben megerősödött az antiszemitizmus. Az elkeseredett hangulatban sokan a zsidókat tették felelőssé a háború elvesztéséért, a proletárdiktatúra bevezetéséért és a történelmi Magyarország felbomlásáért is. Rengetegen elhitték azokat a régi sztereotípiákra épülő állításokat, hogy a zsidók a kevés munkával járó, de nagy jövedelmet biztosító állásokban helyezkednek el, kizsákmányolják a magyarokat, gyűlölik a keresztényeket, és nem azonosulnak a nemzet érdekeivel. A dualizmus kori, a liberális korszellemből következő zsidó emancipációtól az asszimiláción át a történelmi Magyarország felbomlásáig vitt hanyatlás-koncepciónak 1920–1922 között több nagy hatású narratívája is született. Szekfű Gyulánál ez még főként a magyar liberalizmus bírálatára korlátozódott, Bangha Béla és Tormay Cécile kritikája azonban már a zsidóságot is egyetemlegesen a célkeresztbe állította.
A magyar vagy keresztény fajvédelem jelszava ekkor már közszájon forgott, és olyan tömegszervezeteknek adott ideológiai iránymutatást, mint például az Ébredő Magyarok és a Magyar Országos Véderő Egyesület. A fajvédő mozgalom egyik vezére, Gömbös Gyula – aki katonatiszti pályáját 1919-ben cserélte fel a politikusival – már 1920 tavaszán megjelent visszaemlékezésében összefüggésbe hozta egymással a háború kimenetelét és „a zsidók bomlasztó hatását”. A numerus clausus nemzetgyűlési vitájában pedig arra a következtetésre jutott, hogy „a világháborúban a zsidók száma az egyes államokban kifejtett ellenállás nagyságával fordított arányban van”. Bizonyos egyházi és politikai körökben megfogalmazódott a keresztény-nemzeti önvédelem, az úgynevezett „fajvédelem” gondolata is. Ennek radikális szószólói 1924-ben önálló pártot is alapítottak Gömbös Gyula vezetésével.
Az 1920 körüli antiszemita közhangulatban született meg az úgynevezett numerus clausus törvény. Ez a felsőoktatási intézményekben radikálisan csökkentette a zsidó hallgatók arányát. Az intézkedés célja rövid távon az antiszemita közhangulat lecsillapítása volt, középtávon pedig a zsidóság visszaszorítása a diplomához kötött pályákon. A törvény végrehajtása Bethlen István konszolidációs politikája idején viszonylag engedékenynek mondható, utólag még módosították is a hallgatók besorolásának alapját képező szempontokat. Gömbös Gyula miniszterelnökségétől kezdődően viszont jóval szigorúbban vették a végrehajtást. A törvény hatálya alá tartozó karok hallgatóinak 1928-ban még 12%-a, 1938-ban már csak 7%-a volt izraelita.
Az 1930-as évek végén a kormány már a munkaerőpiac egyes – politikai és kulturális szempontból különösen fontos – területeiről is ki akarta szorítani a zsidókat. Az 1938-ban megalkotott úgynevezett 1. zsidótörvény az ügyvédi, a mérnöki, az orvosi, a magántisztviselői, a kereskedelmi, az újságírói, a színházi és a filmes pályákon 20%-ban maximálta a zsidó munkavállalók arányát. A következő évben elfogadott második zsidóellenes törvény 6–12%-ra csökkentette a kvótát, amelynek érvényességét immár az iparosokra is kiterjesztette. A törvény egyúttal lezárta a zsidók előtt a köztisztviselői és közalkalmazotti állásokat. Elrendelte továbbá a zsidónak minősülő tanárok, tanítók, ügyészek és bírák 1–4 éven belüli, idő előtti nyugdíjazását, illetve elbocsátását. Ez a szabályozás sokakat választójoguktól is megfosztott. Mindennek eredményeként zsidó munkavállalók tízezrei veszítették el állásukat. Helyükbe – a zsidóellenes törvények céljainak megfelelően – az „igazi” magyarnak tekintett keresztények léptek. Ezt a fordulatot nevezték ekkoriban „őrségváltásnak”.
A politikai antiszemitizmus egyre szigorúbb diszkriminatív szemlélete tükröződött abban is, hogy a zsidóellenes törvények hatálya mind szélesebb körre terjedt ki. 1938-ban az első zsidótörvény még döntően felekezeti alapon tett különbséget zsidók és nem zsidók között. Az 1939-es szabályozás viszont már származási alapon definiálta a zsidóságot. A törvény értelmében az is zsidónak minősült, akinek csak az egyik szülője vagy két nagyszülője volt izraelita vallású. Voltak ugyanakkor kivételek is. Aki például a háborúban bizonyította vitézségét, vagy az ellenforradalom idején „nemzeti mozgalmakban” vett részt, esetleg egyetemi tanári vagy olimpiai bajnoki címet szerzett, az – még ha ténylegesen zsidó vallású volt is – nem minősült zsidónak. E szemlélet szerint zsidónak lenni olyan bélyeg volt, amelytől viselője csak akkor tudott megszabadulni, ha hazája érdekében valamilyen kiemelkedő teljesítményt nyújtott.
Az 1941-ben hozott úgynevezett 3. zsidótörvény immár a zsidóság magánéletét is korlátozta. A törvény „fajegészségügyi” okokból megtiltotta, hogy bizonyos fertőző betegségekben szenvedők házasságra lépjenek. Ugyanilyen okból fogházbüntetéssel fenyegette a zsidók és keresztények közötti vegyes házasságot, sőt, zsidó férfi és keresztény nő házasságon kívüli intim kapcsolatát is. Ebben a törvényben már az áltudományos fajelmélet és a rasszizmus hatása is megmutatkozott.
1942-ben törvényileg törölték az izraelita felekezetet a bevett egyházak közül. Ezzel megszűnt a zsidó felekezet közvetlen képviselete a törvényhozásban. (Korábban, 1927 és 1942 között a zsidóság két főt – egy neológ és egy ortodox rabbit – delegálhatott az Országgyűlés Felsőházába.) Az 1942-es törvény értelmében megszűnt a zsidó iskolák állami támogatása is.
Az 1920 és 1942 között született antiszemita célzatú, jogfosztó törvények fokozatosan szűkítették a magyarországi zsidók életlehetőségeit. Eleinte csupán a pályaválasztásukat korlátozták, később már a megélhetésüket is veszélyeztették. Sőt, a 2. zsidótörvény már azt is felvetette, hogy ösztönözni kellene a zsidóság kivándorlását. A jogszabályokban és a mindennapokban is megnyilvánuló antiszemitizmus valóban sok zsidót késztetett arra, hogy elhagyja szülőhazáját. Többségük az 1920-as évek elején, illetve az 1930-as, 40-es évek fordulóján vándorolt ki Magyarországról. Tudósok, művészek egész sora választotta a kényszerű emigrációt. Közöttük volt a három későbbi Nobel-díjas: Hevesy György kémikus, valamint Wigner Jenő és Gábor Dénes fizikusok. Hozzájuk hasonlóan hagyta el az országot Szilárd Leó és Teller Ede fizikus, valamint Neumann János matematikus, akik többek között az amerikai atombomba, illetve a modern számítógépek kifejlesztésében való részvételüknek köszönhették a világhírt. Ugyancsak az antiszemitizmus elől távozott külföldre Korda Sándor filmrendező és az 1920-as, 30-as évek egyik legkedveltebb színésze, Kabos Gyula. Őket – részben vagy teljesen – a magyarországi zsidóellenesség akadályozta meg abban, hogy pályafutásuk egészében hazájuk javára kamatoztathassák tehetségüket.
Mások az izraelita felekezetből való kitérést választották, és valamelyik keresztény – többnyire a katolikus – egyházhoz csatlakoztak, ami bizonyos védelmet nyújtott számukra. A származási alapon álló zsidótörvények alól azonban már ez sem adott felmentést.
Magyarország 1941-ben lépett be a második világháborúba, annak a Német Birodalomnak az oldalán, amely akkor már megkezdte a zsidóság elleni népirtó politikáját. 1941 augusztusában pedig kárpátaljai magyar területekről átdobott, hontalannak, azaz állampolgárság nélkülinek minősített – valójában részben honos – zsidók tízezreit mészárolták le német csapatok Kamjanec-Pogyilszkij közelében. Ezzel kezdetét vette az események azon láncolata, amelyet magyarországi holokausztnak szokás nevezni.