Az első világháború után Magyarország legfőbb külpolitikai célját a trianoni békeszerződés revíziója jelentette. Az ehhez szükséges saját erő hiányában azonban hazánk rászorult a versailles-i békerendszerrel elégedetlen nagyhatalmak támogatására. A magyar külpolitika mozgástere így behatárolt volt. Ráadásul ezt a mozgásteret tovább csökkentették a következő tényezők: az európai hatalmi viszonyok megváltozása az 1930-as évek második felében; a náci Németország külpolitikai aktivitása, gazdasági hegemóniája; valamint a nemzetközi átrendeződéssel összefüggésben a tengelyhatalmak támogatásával elért revíziós sikerek és azok következményei. Mindezek miatt Magyarország egyre inkább elköteleződött Berlin irányába.
Annak ellenére, hogy a kormányzó képviselte Magyarországot a nemzetközi viszonylatokban, Horthy Miklós 1936 nyaráig nem hagyta el a magyar állam területét, miután nem hívták külföldre, ráadásul őt sem látogatta meg senki. Első, még nem hivatalos útja augusztus végén, egy ausztriai zergevadászat ürügyén, Hitlerhez vezetett. A német és magyar külkapcsolatok alakulását ez az út nem befolyásolta, jelentősége abban állt, hogy ez volt Horthy első külföldi útja államfőként. Hitler és Horthy kedvező véleményt alakított ki egymásról, mert hasonlóan gondolkodtak a bolsevizmusról és Csehszlovákiáról, Európa „rákos daganatáról”.
A következő találkozásuk 1938. augusztus végén már nem volt mentes a konfliktusoktól. Hitler arra akarta rávenni a kormányzót, hogy Magyarország provokáljon háborút Csehszlovákiával szemben, így a Wehrmacht beavatkozásával garantált győzelem esetén, visszaszerezhetné egész Szlovákiát. Horthy, a küldöttség tagjaihoz hasonlóan, a honvédség felkészületlenségére hivatkozva, de egyéb diplomáciai tényezőkre is tekintettel, nem tett eleget a német kérésnek. Emiatt az első bécsi döntés rendelkezett az új csehszlovák–magyar határról.
1939 tavaszán, Kárpátalja visszaszerzésekor a német–magyar együttműködés zökkenőmentesen alakult, ami azonban már nem mondható el Lengyelország megtámadásáról. A kormányzó és a kormány ugyanis nem járult hozzá a német csapatok és az utánpótlás Magyarországon keresztül, vasúton történő szállításához. Horthy egy Hitlernek írt levéllel próbálta tisztázni a félreértéseket. Ebben többek között leszögezte, hogy a két ország viszonyát az „értéktelen alakok” által irányított politikai erő, a nyilaskeresztes párt rontotta meg. Ez azonban távol állt a valóságtól.
A nyilasokról Horthy nemcsak bizalmas körben, például egy Adolf Hitlernek írt levélben, hanem a nyilvánosság előtt is kifejtette a határozottan negatív álláspontját. Az 1938 április eleji rádióbeszédében elmondta: „Nem elég, hogy valaki önmagát kinevezze világmegváltónak, és frázisokkal, jelszavakkal, ügyes demagógiával a tömeget, sőt esetleg ingatagabb jellemű intelligensebb csoportokat is félre tudjon vezetni”. Beszéde végén megismételte, hogy mindent meg fog tenni a totalitárius jobboldal által veszélyeztetett rend fenntartására: „Mindezt azért tartottam szükségesnek elmondani, hogy a nyugalmat továbbra is biztosítsam. De szükségesnek tartottam azért is, hogy azokat, akik itt bármiféle irányban nyugtalanságot és egyenetlenséget próbálnak szítani, figyelmeztessem a szigorú következményekre”. Ezután olyan kijelentést tett, amilyen a nyilvánosság előtt a húszas évek eleje óta egyszer sem hangzott el: „Egyszer már megmutattuk 1919 után, hogy a rendbontó elemektől meg tudjuk tisztítani hazánkat és nemzetünket, és most is biztosíthatom az országot, hogy abból, amit akkor tudtunk, nem felejtettünk el semmit!”
Az első számú veszélyforrást Horthy a ’demagóg’ nyilasokban látta. Példaként említette, hogy „könnyű földosztást ígérni”, azonban nem lehet mindenkinek megfelelő nagyságú birtokot adni, ráadásul azon sem lehet változtatni, hogy „az emberek közt foglalkozásban, tehetségben, vagyonban és életmódban mindég volt és lesz is” különbség. Kijelentése a fennálló társadalmi és politikai berendezkedés védelmével függött össze. Amíg a totalitárius jobboldal radikális politikai, társadalmi változtatásokra törekedett, addig a kormányzó csupán mimimális reformokat tartott elképzelhetőnek. Nem látta okát a társadalmi berendezkedés modernizálásának, amivel megszüntethető, de legalábbis minimalizálható lett volna a nyilasok népszerűsége. Megjegyzendő, hogy Hitler és a német politikai vezetés igen kritikusan szemlélte a magyarországi társadalmi, szociális viszonyokat, hasonlóan a nyilasok álláspontjához, de ennek megváltoztatását mégsem várták el a magyar politikai elittől. Nem akarták ugyanis a rendszer stabilitását veszélyeztetni. Visszatérve Horthy Miklós rádióbeszédéhez, a kormányzó leszögezte: „forradalmi módszerekhez nyúlni nem engedek”. A beszéd fogalmazványában a „forradalmi módszerek” helyett a „bolsevik eszközök” kifejezés szerepelt, ami azt jelenti, hogy Horthy egyenlőségjelet tett a nyilasok és a kommunisták közé. A korszak végén a nyilasok ’felforgató’ és ’lázadó’ tevénykedését tehát olyan veszélyesnek látta, hogy a kommunistákkal azonosította őket, akikkel szemben csupán az erélyes hatósági fellépés vezethet eredményre.
1941. március 27-én nyugatbarát tisztek brit segítséggel megbuktatták azt a jugoszláv kormányt, amely két nappal korábban, Hitler nyomására csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. Hitler elhatározta, hogy katonai úton rendezi a kialakult helyzetet. Ebben a magyarok részvételére is számított, kilátásba helyezve az újabb területgyarapodást. Horthy Hitlernek írt válaszából az tűnik ki, hogy lelkesedett a fejleményekért, amikor belegondolt abba, hogy az ő nevéhez kötődve kerülhetnek vissza az elveszített déli területek. Ezzel ellentétes véleményt képviselt azonban a miniszterelnök. Teleki Pál ugyanis korlátozni akarta a németekkel való együttműködést, hogy megőrizhetők legyenek az angolszász hatalmakhoz fűződő kapcsolatok. A magyar katonai részvételre végül Teleki öngyilkossága dacára is sor került.
Nem feltételezhető, hogy Magyarország a geopolitikai helyzete, a német hegemónia és a németbarát katonai elit ellenére kimaradhatott volna a második világháborúból. Ám a hadba lépésre más körülmények között is sor kerülhetett volna. 1941 júniusában ugyanis lehetőség volt a kivárásra. A magyar kormánynak egyrészt nem kellett német elvárásoknak megfelelnie, az ország megszállásától tartania, másrészt revíziós törekvésekről sem volt szó. Sőt: a betű szerint defenzív jellegű háromhatalmi egyezmény sem kötelezte az országot a háborús részvételre. Horthy 1941. június 22-én ugyan lelkesedett a Szovjetunió elleni hadművelet megindulása iránt, de nem értett egyet a magyar katonai részvétel elkötelezett támogatóival. A június 26-i kassai incidens után azonban a hadba lépés mellett döntött, mert Kassa bombázását háborús oknak tekintette. Két nappal később Horthy elégedetten és boldogan tájékoztatta Hitlert, hogy a magyar királyi honvédség csatlakozik „az európai kultúra és civilizáció megmentése érdekében folytatott elkerülhetetlen küzdelemhez”.
A kormányzó lelkesedése azonban nem tartott sokáig. Ugyanis szeptemberben már a keleti fronton harcoló magyar egységek hazarendelését kérte Hitlertől. A német diktátor, bízva a közeli német győzelemben, jóváhagyását adta erre. 1941 végén, miután a keleti fronton kudarcot vallott a villámháborús stratégia, Hitler levélben kérte a további magyar katonai hozzájárulást a bolsevizmus legyőzéséhez. Horthy, mivel „az egész világnak legfontosabb érdeke a bolsevizmus leverése”, nem zárkózott el a kérés teljesítésétől. Csakhogy a teljes magyar haderőt, a szomszédos államok jelentette fenyegetettségre hivatkozva, nem ajánlotta fel. Így került a második magyar hadsereg a keleti frontra. A magyar politikai és katonai vezetés 1942 elején már nem volt abban a helyzetben, hogy kitérjen a német igények teljesítése elől, a katonai részvétel mértékét azonban igyekezett mérsékelni.
Hitler és Horthy első klessheimi találkozójára 1943. április közepén került sor. E tárgyalás jelentőségét európai viszonylatban szükséges értékelni, miután a kedvezőtlen katonai helyzet eredményeképpen Hitler akkor minden szövetségesét magához rendelte. A diktátor közölte Horthy Miklóssal, hogy Magyarország szerinte már nem aktív részese a bolsevizmus elleni küzdelemnek, ráadásul a magyar kormány a zsidókkal szemben enyhe és toleráns politikát folytat. A vádak között szerepelt a nyugati szövetségesekkel való kapcsolatfelvétel is. Horthy annak ellenére, hogy időnként zavartan viselkedett és figyelmetlen volt, összességében mégis méltóságteljesen reagált az elhangzottakra. Visszautasította a vádakat, továbbá megvédte Kállay Miklós miniszterelnököt és a magyar honvédség keleti fronton nyújtott teljesítményét is. Ez a tárgyalás azért is kiemelt jelentőségű, mert a kormányzónak – Hitler és Ribbentrop meglepően nyílt kijelentései miatt – legkésőbb akkor világossá kellett váljon, milyen sorsot szánnak a nácik a zsidóságnak, még ha a kiirtásuk módját pontosan nem is ismerte.
A német vezetés elégedetlensége ellenére a német elvárásokat vonakodva teljesítő kormányzó még mindig elfogadhatóbb volt, amíg a magyar állam eleget tesz az ipari és a mezőgazdasági szállításoknak, mint egy Imrédy Béla vezette totalitárius jobboldali kormányzat, amely akár az ország stabilitását is veszélyeztethetné. Horthy Miklós tekintélye ugyanis olyan jelentősnek számított, a személye körül kialakult vezérkultusz miatt is, hogy a romló katonai helyzetben a németek nem kívántak kockáztatni. Ezért akkor sem került szóba a leváltása, amikor már napirenden volt az ország megszállása. Imrédy Béla kapcsán megjegyzendő: már 1943-ban is felmerült, hogy Kállay Miklós leváltása után neki kellene a magyar kormány élére állnia. A német megszállást követően emiatt őt, és nem Szálasi Ferencet javasolták a németek miniszterelnöknek. Csakhogy Imrédy személye elfogadhatatlan volt a kormányzó számára. Ezért lett végül Kállay Miklós utódja a miniszterelnöki székben Sztójay Döme.
1944. március 18-án Klessheimben Hitler és Horthy három alkalommal is tárgyalt egymással. Hitler félreérthetetlenül közölte az ország megszállására vonatkozó szándékát. A kormányzó elfogadhatatlannak nevezte a diktátor döntését, ám az esti órákban megváltoztatta véleményét, a lényegi kérdésekben engedett. Így nem mondott le hivataláról, tudomásul vette a megszállást, ígéretet tett Kállay menesztésére, a németek számára megbízható kormány kinevezésére és a háború folytatására. A kormányzót minden bizonnyal Hitler azon ígérete győzte meg, hogy a megszállás csak ideiglenes lesz, és az ország visszaszerezheti szuverenitását, ha igazolja, hogy megbízható szövetséges.
Horthy Miklós tehát a helyén maradt. Döntésével törvényesítette a megszállást, amivel hozzájárult a megszállási rendszer hatékony működtetéséhez – ahhoz, hogy a részleges elitcserén átesett államapparátus, a honvédség és a karhatalom kiszolgálja a németek igényeit; ahhoz, hogy megvalósuljon az ország gazdasági és katonai mozgósítása, illetve a magyar zsidóság jelentős részének deportálása. Államfőként június végéig elsősorban a német elvárásokkal egyező intézkedéseket tett. E téren június végén történt változás. Horthy akkor úgy döntött, hogy a nemzetközi tiltakozás és a romló katonai helyzet eredményeként leállíttatja a deportálást. Augusztus végén a Sztójay-kormány leváltására is sor került. Horthy végül elfogadta, hogy nem lehet kitérni a szovjetekkel való kapcsolatfelvétel elől. Elszánta magát arra, hogy szembeforduljon Hitlerrel, ami a konfliktusoktól nem mentes kapcsolatuk végét jelentette. Október 11-én sikerült megkötni a szovjetekkel egy előzetes fegyverszünetet. Az átállási kísérlet azonban már teljes kudarcot jelentett. Német segítséggel így a nyilasok, személy szerint pedig Szálasi Ferenc kezébe került a hatalom.