Egy korábbi epizódban már áttekintettük a külpolitikai gondolkodás magyarországi irányzatainak alakulását az 1920-as években. Azt állapíthattuk meg, hogy a valódi befolyásért két irányzat küzdött. A régimódi reálpolitika hívei nagyhatalmi konstellációk alapján ítélték meg az ország külpolitikai lehetőségeit, és a vezető államokat igyekeztek megnyerni, befolyásolni. A radikális jobboldalt jellemző látásmód ezzel szemben sokkal inkább a nemzeten belüli erőtartalékokban, valamint a geopolitikai érdekek és eszmék mentén létrejövő szövetségi rendszerekben hitt. Az így gondolkodók emiatt Magyarország lehetőségeit is vérmesebben ítélték meg. E két, a jobboldali-autoriter kormányzati elitben is képviselt megközelítéshez képest a liberális külpolitika, amely bízott a nemzetközi szervezetekben és az országok közötti tartós együttműködés lehetőségében, gyorsan margóra került. A húszas években Bethlen István miniszterelnöksége pedig azt is eldöntötte, hogy egy időre a radikálisok háttérbe szorításával a régimódi reálpolitika jegyében történjen Magyarországon a hivatalos külpolitikai tervezés.
Az 1920-as évek tanulságai sokáig igazolni látszottak Bethlen türelmes, de a megfelelő pillanatban aktivizálódó külpolitikáját, amely arra várt, hogy a nagyhatalmakban megérjen az első világháború utáni békék felülvizsgálatának igénye – vagy legalábbis elfogadása. Nézzük, hogy 1940-ből visszatekintve a volt miniszterelnök hogyan jellemezte ezt a Trianon miatt felháborodott magyar társadalmat gyakran csalódással eltöltő időszakot! Mint mondta, ekkor „az országnál erősebb, az európai síkon mozgó exigentiákhoz alkalmazkodva, sokban tehát ellentétben az akkori [hazai] közérzéssel, de számítva egyúttal a nemzetközi erők támogatására”, fokozatosan láthatott csak hozzá külpolitikai mesterterve kivitelezéséhez. Olaszországgal sikerült is szorosabbra fűznie a kapcsolatot. Habár több hasonló sikert nem tudott felmutatni, az ország presztízse az időszak során összességében nőtt. A vállalkozás során a rendszer establishmentjéhez tartozó radikálisok többsége is belátta azt, hogy merész összeesküvéseik nem vezethetnek sikerre. Ekkor – legalábbis ideiglenesen – besoroltak Bethlen mögé.
Megválaszolhatatlan kérdés viszont a következő: vajon a nagyhatalmi vetélkedés és együttműködés húszas években kialakult dinamikáinak tovább élése esetén lehetségessé válhatott volna-e Magyarország körül egy olyan szövetségesi hálót létrehozni, amely Bethlen revíziós céljait érdemben előmozdította volna? A gazdasági világválság által megrázott Európa ugyanakkor egy pillanatra közel jutott ahhoz, hogy nagyhatalmi paktummal igyekezzen rendezni a magyar helyzetet. A Mussolini által javasolt négyhatalmi egyezmény terve a bethleni reálpolitikai utólagos diadala lett volna – amennyiben a nagyhatalmak megállapodásával szentesíthette volna a legalább részleges revíziót. Igényei méltányos elbírálása esetén Magyarország hajlandó lett volna konstruktívan viszonyulni a Duna-medence térsége gazdasági újjászervezésének terveihez. Ezeket a terveket a világválság igencsak sürgetővé tette. Az egyezmény azonban csupán nagyon kis részben valósult meg, érdemi tartalom és súly nélkül. Sőt, nem indult meg a térség államainak kereskedelempolitikai közeledése sem.
A harmincas évek első felében hosszú idő után alternatív irány jelentkezhetett Magyarországon. Ennek előzménye a világgazdasági válság évei alatt megkezdődő tényleges változások és Bethlen hatalomból való távozása volt. 1932-ben Gömbös Gyula személyében radikális jobboldali politikus került a kormány élére. Ekkorra már érzékelhetővé vált a nemzetközi rendszerben megindult átrendeződés is. Több tényező is csökkentette a liberális-kapitalista társadalmi rend presztízsét, és katalizálta az új, nemzeti és öncélú külpolitikákon nyugvó korszak eljövetelét hirdető gondolkodást. Ilyennek számítottak a fasizmus viszonylagos sikerei; a nemzetiszocializmus felemelkedése; sőt, bizonyos mértékig a szovjet gazdaság stabilizálódása és az amerikai New Deal is. Ebben a tekintetben Gömbös Gyula miniszterelnöksége közismert módon jelentős eltolódást eredményezett a politikai elit mentalitásában, önmeghatározásában – s bizonyos mértékig még személyi összetételében is.
Éppen ezen folyamatok miatt még inkább háttérbe szorult a liberális hagyomány a magyar elitek gondolkodásában. A húszas évek liberálisainak örökségét a gazdasági válság éveiben a közép-európai gazdasági együttműködések szószólói vitték tovább. Az európai egység gondolata a két világháború között jellemzően a gazdasági integráció pacifikáló hatásait emelte ki. Ez hatott a Páneurópa-eszme hazai népszerűsítőire is, így mindenekelőtt a külföldön tevékenykedő, de a magyar szellemi életben részt vevő Hantos Elemérre. Elképzeléseikkel mégis szembeállítható a konzervatív establishment bizalmatlanságát tükröző fontos állásfoglalás, amelyet Teleki Pál jegyzett, és Az európai probléma címmel a Magyar Szemlében jelent meg. Teleki nem a kontinens integrálását sürgette. Elnagyoltan és általánosságban írt csak ennek szükségességéről. Amit kifejteni kívánt, az az a felvetés volt, amely szerint csak a békerendszer teljes újragondolása után szabad komoly integrációs tervekkel előállni. Gondolatai megmutatták, hogy a konzervatív elitek meghatározó személyiségei még a válság hatására sem lettek a regionális együttműködés feltétlen hívei. Az is világossá vált belőle, hogy a régiót nagyhatalmi támogatással átszervező magyar revíziós politika primátusa sokakban nem kérdőjeleződött meg.
A magyar kormány álláspontját ugyanakkor nem ezek a széles nyilvánosság előtt is tárgyalt tervek fejezték ki a legjobban. Sokkal inkább jellemezte ezt a minisztérium legnagyobb súlyú, külügyminiszterré avanzsáló bürokratájának, Kánya Kálmánnak az 1934–35 körül keletkezett hosszú memoranduma. Kánya olasz és német részvétellel képzelte el az új Közép-Európa létrejöttét, amivel igazodott a Gömbös-kormány gazdasági együttműködést hangsúlyozó, a válság által formált külpolitikai diskurzusához. Ebből következett a revízió új logikája is. A két elégedetlen nagyhatalom, Olaszország és Németország egymásra találása, s a magyar külpolitika ezekkel történő összehangolása a gazdasági problémák – tehát az exportpiacok, a tőkeimport és a technológiaimport kérdései mellett – a trianoni határok megváltoztatásának új lehetőségét is látszott kínálni.
A harmincas évek második felében a magyar külpolitikai gondolkodás keretei újfent átalakultak, ezúttal jórészt egyetlen okból következően. Ez az ok a náci Németország folyamatos erősödése volt, amely a regionális hegemónia igényével jelentkezett a térségben. Ezt fejezték ki a nagyvonalú bilaterális kereskedelmi szerződések, amelyekből Magyarország is profitált. Politikailag pedig a Rajna-vidék 1936-os remilitarizálása mutatta, amely a francia beavatkozási potenciált korlátozta, és ezáltal megnövelte Németország cselekvési szabadságát keleten. A magyar külpolitikai gondolkodás realista főárama mindezeket a folyamatokat pozitívan értékelte. Az újra aktív – és nemzetközileg még kifejezetten tárgyalóképes – Németország megjelenése a nemzetközi porondon átalakította a nagyhatalmak elkorhadt, a húszas évekből megörökölt dinamikáját. A második világháborús magyar szerepvállalást utóbb elítélő vezető személyiségek ebben az időszakban nagyon is üdvözölték még az ideológiáját, politikai berendezkedését tekintve számukra ellenszenves náci Németország felemelkedését. A harmincas évek végén a liberális Pesti Naplóban megjelent nagy, helyzetértékelő írásaiban a közismerten centrista Bethlen István ezért érvelhetett a nemzetiszocializmus utánzása ellen, miközben a német–magyar érdekközösséget ünnepelte. Szomorúan bár, de elfogadta, hogy Nagy-Britannia is érdektelenséget mutat a francia hatalom kiszorulása miatt keletkezett geopolitikai űr iránt a kelet-közép-európai térségben. Így az ő olvasatában is a Berlinnel való együttműködés maradt a magyar külpolitika legfőbb célja, amely a magyar érdekérvényesítő erő nagyarányú növekedését vonta volna magával. Ezért sorakoztak fel a német és olasz orientáció gondolata mellett sokan – olyanok, akik egyébként a totalitárius eszmékkel nem rokonszenveztek. Mellettük persze ott állt a kormányzati és a kormányközeli elitek egyre bővülő szegmense. Ők nemcsak a külpolitikai, de a legalábbis részleges belpolitikai hasonulás gondolatát sem vetették el. A harmincas évek végére befolyásuk már meghaladta a Bethlen-féle parlamentáris konzervatizmus híveinek súlyát.
A magyar kormányzaton és a tágabb establishmenten belül mégis maradt törésvonal. A régi iskola, a klasszikus reálpolitika hívei nem feledték: Németország, mint bármelyik nagyhatalom, a gyenge szövetséges csatlóssá tételében érdekelt. Ezért olyan, a német orientációt elfogadó vagy támogató diplomaták, mint a Gömbös halála után is a külügy élén maradó Kánya Kálmán sokszor egyfajta kiegyensúlyozó külpolitikára is törekedtek. Ez elsősorban Nagy-Britannia felé irányuló tapogatózást jelentett, de egy vagy több kisantantállamot érintő enyhülési és együttműködési folyamat is megindulhatott. Ennek a nyilvánosságban ritkán emlegetett külpolitikai iránynak nyújtottak támogatást a kormányzaton belül az „anglofil diplomaták” körei. A Barcza György, Szegedy-Maszák Aladár és Ullein-Reviczky Antal nevével fémjelzett laza hálózat jelentős pozíciókat épített ki a külügyminisztériumban. Utóbb, a háborús években, Barcza nyugdíjba vonulása ellenére tagjai megőrizték befolyásukat, sőt, a magyar különbéke-kísérletekben is jelentős szerephez jutottak. Ők a „régi iskola” olyan képviselői voltak, akik politikai vagy kulturális szimpátiáik hatására korábban elfogadták, hogy az angolszász hatalmak által irányított világrend és az új totalitárius hatalmak együttélése hosszabb távon nehezen lesz elképzelhető. Praktikus és elvi megfontolásból egyaránt a nyugati, liberális-demokratikus hatalmakkal való jó viszony érdekében tevékenykedtek.
Érdekességként kiemelendő, hogy a szélsőjobboldalnak is volt németellenes vonulata, és a népi mozgalom legtöbb képviselője is elutasította a náci szövetséget. Ezekről azonban külön epizódok számolnak be sorozatunkban, ezért itt a közvetlen kormányzati befolyással bíró irányzatokra korlátozzuk az elemzést. Az pedig jól ismert, hogy a Németországhoz való közeledés programját Gömbös miniszterelnöksége után Darányi Kálmán éppúgy folytatta, mint Darányi utódja, Imrédy Béla. A túlzott német elköteleződéstől való félelem hatása akkor jelentkezett csak, amikor ez a folyamat szorongatóvá kezdett válni. 1938 nyárutóján a magyar fél a kisantant államaival aláírta az úgynevezett bledi egyezményt. Ebben egyebek mellett Magyarország lemondott a katonai támadás eszközéről a revíziós politikában. Bár a tanúságtevők szerint nem szándékosan, de erre éppen akkor került sor, amikor Kielben a magyar–német kapcsolatok szorosabbra fűzéséről és Magyarország által megindítandó, csehszlovákellenes háborús provokáció esetleges jutalmazásáról volt szó, melyet Horthy Miklós Hitler megütközésére határozottan elutasított. Aligha tévedünk nagyot, ha úgy véljük, a szerencsétlen időzítéstől eltekintve ez kettős külpolitika a régi gárda, Bethlen, Kánya és mások szándékait tükrözte, akiknek Horthyra is sikerült ebben a kritikus pillanatban befolyást gyakorolniuk.
Az egyensúlyozás külpolitikája azonban nem élte túl a történelem kényszereit. A magyar revízió pont akkor kapott lendületet, amikor Kelet-Közép-Európában – eleinte még brit és francia beleegyezéssel – Németország vált a hegemón hatalommá. 1938-tól kezdve Hitler szava volt döntő a térségben. A magyar revíziós eredmények, a német–magyar gazdasági kapcsolatok súlya és a náci német birodalom itthon is hatalmasra nőtt presztízse, számos magyar szimpatizánsa együttesen német pályára lökték az országot. A külpolitikai gondolkodás kormányzatban fennmaradt klasszikus reálpolitikai hagyománya helyesen azonosította a veszélyeket, képviselői elhárítani azonban nem tudták azokat. Végül a németbarát irányzat diadalmaskodott. E folyamatnak volt végső, szimbolikus pontja Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossága 1941 áprilisában, amikor a Jugoszlávia elleni műveletekbe a magyar haderő is bekapcsolódott – Teleki és a régivágású külpolitikai gondolkodók akarata ellenére. Ezzel lezárult a Trianon által kondicionált Horthy-kori magyar külpolitikai gondolkodás két évtizedes korszaka, melynek helyét a kormányban és a közéletben egyaránt a háború kényszereihez való alkalmazkodás, utóbb a háborúból való kilépés húsba vágó dilemmái foglalták el.