A trianoni Magyarország külpolitikájának vizsgálatai szinte mindig abból a tézisből indulnak ki, hogy a legyőzött és harmadára zsugorodott ország erőfeszítései a nemzetközi térben nem szólhattak másról, mint a területi revízió kiharcolásáról. A békeszerződés sokkja hatalmas volt – ne feledjük, 1918 nyaráig úgy tűnt, a keleti háború győzelemmel zárult, és kevesek gondolták, hogy a nyugati front (a német hadsereg) összeomolhat, magával rántva a keleti győzelmek és kikényszerített különbékék minden eredményét. Ezért aztán valóban jogos azt állítani, hogy 1920 után Trianon feldolgozatlan sokként nagyban meghatározta a külpolitikát. Ám pusztán ez a felismerés nem elegendő ahhoz, hogy megértsük, mi mozgatta a magyar diplomáciát és az ez iránt érdeklődő elitcsoportok gondolkodását. A külpolitikáról való gondolkodás ugyanis sohasem pusztán célokból áll. Történeti feltárásának szerves részét képezi annak megértése is, hogy a kortársak miként értelmezték a nemzetközi rendszert. Mihez kezdhetett egy gyenge és legyőzött kisállam, hogyan remélhette, hogy újra akkorát fordul majd a világ kereke, hogy a Trianonban elvesztett területek közül több-kevesebb újra visszatérhet Magyarországhoz?
Volt, amiben a többség egyetértett. Első helyen abban, hogy Magyarország feladata megnyerni a győztes nagyhatalmak társadalmait a revízió ügyének, hogy azok majd saját kormányaikat is befolyásolják. Gratz Gusztáv, a tapasztalt diplomata és gazdasági szakember, aki Teleki Pál kormányában rövid ideig külügyminiszter is volt 1920–1921-ben, a pénzügyminiszter Hegedüs Lórántot például azért rótta meg barátságuk ellenére, mert az a magyar külképviseleteken is spórolni igyekezett. Ő azonban óvatosságra intette Hegedüst: „A követségeket nem mellőzhetjük, mert azok lesznek belátható időn belül a magyar propaganda centrumai (a mit persze a nyilvánosság előtt hangoztatni nem szabad) … úgy hiszem, hogy a külföldi propagandára bizonyos áldozatokat kell hozni. Az ilyen propaganda vezetett Magyarország feldarabolására, és csak az ilyen propagandától remélhetjük az ujabb egységesitést is. Az egyetlen politika, amit folytathatunk az, hogy kifelé korrekt magatartást összeegyeztetünk egy kiméletlen és erős propagandával.”
Gratz szavai nem csak az általuk képviselt konzervatív-szabadelvű körök véleményét tükrözték a Horthy-kor kezdetén. Hasonlóan vélekedett ekkor a nacionalista konzervatív elit, amely az új, 1919 őszétől hatalomra jutó politikai osztály központi elemét alkotta, de sok liberális és baloldali ellenzéki is. Mindenki felismerte, hogy a háború során mobilizált tömegtársadalmak immár alakítói a külpolitikának. Többé nem csak a konferenciatermekben döntenek frakkba öltözött férfiak nemzetek jövőjéről: a hangjukat hallató nagy tömegek kívánságát nem lehet majd figyelmen kívül hagyni. Ezért is érezték értelmiségiek, üzletemberek és politikusok egyaránt úgy, hogy „a propaganda korában” élnek – aki megnyeri egy vagy több nagyhatalom választóinak szimpátiáját, annak ügye jó eséllyel haladhat majd a megvalósulás felé.
A korszak sajátos jellemzőjeként tartották számon azt is, hogy az országoknak immár el kell számolniuk belső viszonyaik milyenségével. Ma ezt úgy mondanánk: felismerték, hogy a nyugati, az európai-atlanti világban legalábbis elvi szinten a demokratikus-liberális normáknak való megfelelés befolyásolja egy-egy ország megítélését a többi szemében. Amikor 1920-ban brit vezetéssel baloldali nemzetközi delegáció készült Magyarországra, hogy feltárják az ellenforradalom győzelme utáni viszonyokat, nem csak Teleki Pál külügyminiszter és miniszterelnök kérte például a politikai foglyokat őrző hajmáskéri internálótábor körülményeinek „rendbetételét”. Sokak számára világos volt, hogy akár még az alapvető nyersanyagokkal való ellátásunk is attól függhet, mennyire tartja be Magyarország a jogállami normákat.
Egységes volt tehát a polgárháborús időszakát félig-meddig lezáró Magyarország elitcsoportjainak külpolitikai világképe? Erről szó sem volt, minden, a körülményekre vonatkozó egyetértés dacára. A baloldali pártok és szervezetek programja mögött a sokat hivatkozott brit idealistákhoz (Alfred Zimmern, Leonard Woolf, Norman Angell) hasonlóan az a meggyőződés húzódott meg, amely szerint lehetséges és szükséges is az egyre inkább egymásra utalt modern nemzetállamok koordinálása, majd kollektív kormányzása. Ebből a folyamatból nézetük szerint Magyarország csak profitálhatott volna. Minél erősebbé válik a bizalom és együttműködés kultúrája a nemzetközi társadalomban – vélték sokan a baloldalon –, annál inkább tárgyalhatóvá válik a magyar revízió kérdése az amerikai–brit kezdeményezésre a világháború után létrehozott Népszövetségben. Sőt, annál kisebb súllyal esik majd latba az, hogy Magyarország többé nem egy nagyhatalom része, hanem érdekeit csak nagy nehézségek árán érvényesítő, lefegyverzett kisállam.
Ez a logika kiegészült annak hangsúlyozásával, hogy Magyarország érvényesülése nagyban függ megítélésétől is – hiszen erőpolitikára a legyőzött kisállam nem építhet. Ezért az idealista platform képviselői a magyar külpolitika sikerét a belső demokratizációhoz kötötték. Ezt követelte a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, miközben egyébként megígérte a hivatalos külpolitika hazafias támogatását. Ugyanezt kívánták az 1918-as októberi forradalom örökösei is. Vámbéry Rusztem liberális jogász-politikus a demokratizációt nevezte a magyar érvényesülés és a revízió zálogának, akárcsak a húszas években hozzájuk közeledő demokratikus kisgazda pártvezér, Rassay Károly.
A békemozgalommal, a nemzetközi jog megerősítésével és az újonnan létrehozott Népszövetséggel nem csak a politikai-kulturális baloldal szimpatizált. Létezett egy új, a magát ellenforradalmiként meghatározó rendszerbe integrálódó, de liberális kötődéseket őrző kisebbség is – a már idézett Gratz és Hegedüs például ehhez tartoztak, az üzleti körök többségével egyetemben. De maga Apponyi Albert is – ezt történelmi szerepe a köztudatban elhomályosította – a kialakuló új politikai-társadalmi rend hatalmi centrumától kissé balra helyezkedett el. Apponyi és az első években általa meghatározott Külügyi Társaság (az első magyar külügyi think tank és NGO!) szakértői éppen a nyers hatalmi politika következményeként felfogott trianoni béke nyomán javasolták a nemzetközi együttműködésekben való minél intenzívebb részvételt, amelytől ennek az önző hatalmi politikának a visszaszorítását várták. A Népszövetség gyengesége 1920 körül nem volt olyan világosan látható, mint akár csak fél évtizeddel később. Ahogy az sem, hogy egyhangúságon alapuló döntéshozatala miatt még a magyar panaszok napirendre vétele sem sikerül majd sokszor.
A kormányzati külpolitikát meghatározóan befolyásoló eszmerendszer ugyanakkor nem az eddig bemutatott balos-liberális irányzatok jegyében bontakozott ki. Arra valójában csak két, egyaránt reálpolitikai – ám egymással sokszor konfliktusba kerülő – hagyomány hatott érdemben: a konzervatívok régimódi realizmusa és a radikális jobboldalt jellemző külpolitikai gondolkodás.
Milyen elvi különbségek határozták meg az ellentéteket? A régivágású konzervatívok, így Teleki Pál és Bethlen István miniszterelnökök világképe a realistának vagy reálpolitikainak nevezett régi európai hagyományból táplálkozott. Eszerint a nemzetközi politikában a relatív hatalom szabja meg az államok mozgásterét. Gyenge kormányok akkor jutnak cselekvési szabadsághoz, ha erősebbek támogatják őket, erre pedig akkor van esély, ha valamit kínálni tudnak az erőseknek, a nagyhatalmaknak. 1920 körül ez például azt jelenthette, hogy Magyarországot először meg kell erősíteni – a bolsevizmus elleni harcra hivatkozva –, majd kiegyezni a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal, vagy akár Romániával. Ezt követően hosszú folyamatként képzelték el a revíziót, amelynek lehetnek gyors fordulatai (leggyakrabban Csehszlovákia széthullása merült fel), de több évtizeden át is eltarthat. Gondolkodásukat jól összefoglalta Csáky Imre diplomata, utóbb külügyminiszter egy zaklatott hangú 1920-as magántávirata egyenesen Teleki Pál miniszterelnök részére. A Monarchia diplomáciai akadémiáján tanult Csáky a rendszer kényszereiből, a magyar gyengeség tényéből indult ki. „Véleményem szerint – írta – mielőtt elvesztett területek visszanyerésére és egyéb politikai céljaink elérésére irányuló bármilyen actiot is siker reményével megindithatnánk, mindenekelőtt ilyen siker alapfeltételeit kell megteremtenünk. … Politikailag izolált, belső nehézségekkel küzdő, számbavehető haderővel nem rendelkező országunk jelen állapotában külpolitikai actioba siker reményével nem kezdhet bele. [...] Ezért nagyon kérnélek ezt a dolgot [t.i. a revízió ügyét] egyelőre nem feszegetni…”
Miben és mennyiben tértek el a régi vágású nagyhatalmi reálpolitika híveitől a hazai radikálisok, a Nemzeti Hadsereg tisztjei és az új magyar öncélúság gondolatával szimpatizáló nacionalista újjobboldal támogatói, és kik voltak ők? E radikális jobboldal központi erejét a fajvédő mozgalom képezte, amelynek vezető képviselői többségükben ekkor a Kisgazdapártban tömörültek, mígnem 1923-ban saját pártot is alapítottak. Az Ébredő Magyarok és a Magyar Országos Véderő Egyesület, illetve a titkos Etelközi Szövetség és az ezekhez kötődő egyéb szervezetek jelentették az irányzat elsődleges társadalmi hátterét, és biztosították befolyását. A színfalak mögött Eckhardt Tibor, Kozma Miklós, a sajtóban Bajcsy-Zsilinszky Endre számítottak az irányzat fő exponenseinek, míg a későbbi miniszterelnök Gömbös Gyula úgy a hatalom berkeiben, mint a közéletben meghatározó személyiségként jelent meg már ekkor is. Bajcsy-Zsilinszky a nemzeti radikalizmus legfontosabb napilapjában, a Szózatban már 1919 végén kifejtette: „A népszövetség, mely az egész földkerekségre kiterjedő formája lett volna az antant világuralmának, összeomlóban van.” Meglátása szerint ezért „pőrén, kaján vigyorgással bontakozik ki a nyilt, kiméletlen, örök hatalmi politika”, amely „[n]yersebb és kiméletlenebb a háboru előttinél”. Magyarország számára kivárást javasolt, abból kiindulva, hogy a legyőzött és megcsonkított állam csak erősödhet, míg szomszédai – természetellenes államalakulatokba szorulva– csak gyengülhetnek.
Mint ez is mutatja, a fajvédők külpolitikai világképét a szociáldarwinizmus lencséjén át szemlélt reálpolitikai hagyomány alkotta. A régi iskola híveihez hasonlóan ők is versengő rendszerként értelmezték a világpolitikát, amelyben a hatalom, az anyagi erő diktál. Ám a hatalom forrását sokkal inkább a belső – szellemi és biológiai – erőben látták, továbbá minőségi különbséget tettek nemzetek, népek, államok között annak alapján, hogy képesek-e erőforrásaikat mozgósítani. Ebben, tehát a nemzet újjászervezésében, az idegennek tartott elemek – első helyen a zsidóság – befolyásának korlátozásában látták a kibontakozás lehetőségét. Igaz, természetesen nem voltak érzéketlenek arra, hogy a nagyhatalmakkal és más, ellentétes irányú erőkkel is számot kell vetni. Fő belső ellenségként a külpolitikai nevelés területén a „balos” pacifizmust határozták meg, amely ellen határozottan felléptek, még akkor is, amikor a békemozgalom élén épp egy katolikus pap – Giesswein Sándor – állt.
1920 és 1922 között a két legnagyobb politikai erővel bíró tábor távolsága ahhoz is vezetett, hogy néha szinte két külpolitika zajlott egyszerre. Telekiék, Bethlenék az új európai rendben kerestek nagyhatalmi támogatókat, és hosszabb távra terveztek. A jobboldali radikálisok sokszor nemzetközi összeesküvésekbe kapcsolódtak be például német és osztrák katonai körökkel, hogy gyors akciókkal megdöntsék az új európai rendet. Végül csak Bethlen István miniszterelnöknek sikerült 1922 után kikényszeríteni a mérsékelt tábor külpolitikájának kizárólagos érvényesülését. Ekkor indult meg Magyarország betagozódása a nemzetközi rendbe, aminek szimbolikus eleme volt a Népszövetséghez való csatlakozás 1922-ben. Ezután vette kezdetét Bethlen hosszú távra tervező diplomáciája, amelynek realista alapvetése szerint Magyarországnak legalább két nagyhatalom támogatását kellett megszereznie a sikeres revízióhoz, ehhez pedig fejlődnie kellett, és felelős államnak mutatkoznia. A híres bethleni konszolidációnak ez képezte a külpolitikai dimenzióját