Miként jellemezhetjük az 1918 előtti magyarországi progresszív nőmozgalom vezető szervezetének, a budapesti Feministák Egyesülete tevékenységét az 1918 utáni időszakban? Hogyan reagáltak az egyesület idősebb generációkhoz tartozó vezetőségi tagjai a második világháború kirobbanására 1939-ben? Milyen körülmények között vészelte át az 1904-ben alapított egyesület a háborús éveket és a holokausztot? A következőkben ezekre a kérdésekre válaszolok.

Célkitűzések

A Feministák Egyesülete 1918 utáni történetének megértéséhez mindenképp ki kell térni a századforduló progresszív miliőjében létrejött szervezet célkitűzéseire és tevékenységi köreire. Bár a háború lezárása után a csoport minden tekintetben igyekezett újradefiniálni tevékenységét, célkitűzései az évtizedek során szinte semmit sem változtak. Apróbb módosításokkal még az 1940-es évek közepén is ragaszkodtak az alapításuk idején lefektetett célokhoz a nők politikai, gazdasági és társadalmi jogainak előmozdítása és a pacifista eszmék védelme érdekében: „A cél immáron: A nők egyenjogúsításának további kiépítése és biztosítása. A nők szociális öntudatának ébrentartása jogaik érvényesítésére a gyakorlati életben és a közösség javára. A női munka érdekeinek megóvása. A megbékélés gondolatainak szolgálata minden vonatkozásban, azzal a törekvéssel, hogy a nők munkája minden téren az emberiség érdekeit szolgálja”[1]

A fentiek mellett a két világháború közti időszakban is figyelmet szenteltek a gyermekvédelem, a prostitúció, a fiatalok szexuális felvilágosítása, valamint a leánykereskedelem problémaköreinek. Utóbbiak az 1918 után tért hódító jobboldali konzervatív nőszervezetekben teljes mértékben tabunak minősültek.

Az 1920–1930-as évek újradefiniált nőmozgalma

A Feministák Egyesületéhez hasonló progresszív nőszervezetek az 1920-as évek kezdetére fokozatosan marginalizálódtak, aminek hátterében a keresztény konzervativizmus térnyerése állt. A Tanácsköztársaság bukása után formálódó konzervatív-autoriter politikai rendszer mindinkább „a nők társadalmi demobilizálására” törekedett. Ennek hatására a Feministák Egyesületéhez hasonló szervezetek befolyása jelentősen csökkent, miközben a jobboldali, konzervatív női csoportok vezető szerephez jutottak. E folyamatok – számos egyéb ok mellett a nők családon belüli szerepei magasztalásának, illetve a feministák démonizálásának hatására – végül egy új alapokon szerveződő nőmozgalom megteremtéséhez vezettek.

Ennek középpontjában a Tormay Cécile írónő (1875, Budapest–1937, Mátraháza) által 1919 januárjában életre hívott Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, vagyis a MANSz állt. A szervezet tagsága a második világháború előestéjére egyes kalkulációk szerint megközelítette a félmillió főt. A MANSz a keresztény, nemzeti alapon gondolkodó nők összefogását tűzte ki céljaként, emellett általános nemzetvédelmi, népjóléti, szociális törekvéseket fogalmazott meg. Vezetősége a feminizmust a magyar nemzetre veszélyes nemzetközi eszmeként definiálta.

Küzdelem a túlélésért

A Feministák Egyesülete, amelynek nevét 1918 decemberében Feministák Pártközi Bizottságára változtatták, túlélte az átmeneti időszakot, és lényegében mindvégig működött az 1920–1930-as évek során. A nőmozgalomban a világháború előtt betöltött erőteljes pozícióját viszont sosem tudta már visszaszerezni. 1918 őszén még közel 6000 fős tagsággal rendelkezett, ezután viszont tömegével hagyták el a nők és a férfiak. Az 1936-os adatok szerint már csupán 280 aktív tagja maradt, továbbá az 1918 előtt virágzó vidéki fiókszervezetek is teljesen elsorvadtak. 1928-ig kisebb kihagyásokat leszámítva még megjelent hivatalos lapjuk, címe: A Nő, Feminista Folyóirat. Ez az adott körülmények között óriási eredményként értékelhető. Az egyesület 1918 előtti erőteljes külföldi beágyazottsága ugyancsak viszonylag szilárd maradt még úgy is, hogy a 20-as évektől fokozatosan zajlott egy generációváltás a vezetők között.

Kihívást jelentett viszont, hogy két emblematikus vezetőtől is meg kellett válniuk. A magyar és a nemzetközi nőmozgalomban egyaránt fontos pozíciókat betöltő Schwimmer Rózsa (1877, Budapest–1948, New York) 1920. januárjában hagyta el Magyarországot, és először Bécsben, majd az Egyesült Államokban telepedett le.[2] Mindez korántsem vezetett a közte és a régi és az új vezetők közti szoros munkakapcsolat és baráti viszony megszakadásához. Schwimmer kapcsolati tőkéjével, tanácsaival szinte 1948. augusztusi halála pillanatáig segítette az egyesületet minden rendelkezésre álló eszközzel, anyagi támogatással is.

Az ügyvezető elnök, Glücklich Vilma (1872, Vágújhely–1927, Bécs) a békemozgalom egyik fontos nemzetközi szervezetében, az 1915-ben Hágában alapított Women’s International League for Peace and Freedom keretein belül vállalt vezető szerepet 1918 után.[3] 1925-ig itteni teendői, majd a Feministák Egyesülete tagsága előtt halála pillanatáig eltitkolt betegsége miatt nem igazán tudott koncentrálni az egyesület vezetésére. A vezető szerep 1927 után a választmányban a kezdetek óta dolgozó Szirmay Oszkárnéra hárult (1886–1959), egy ideig azonban az ugyancsak választmányi tag Mellerné Miskolczy Eugéniával (1872, Budapest–1944, Kistarcsa) osztozott az elnöki poszton. A kenyerét angoltanárként kereső és a nemzetközi kapcsolatok életben tartásában jelentős szerepet vállaló Mellerné az idősebb tagok közé tartozott a vezetőségben. Szirmayné még Vámbéry Melanie-ra (1880 k.–1944, Auschwitz, Lengyelország) támaszkodhatott, aki 1919–1938 között titkári pozíciót töltött be. Ő 1906-ban csatlakozott a Feministák Egyesületéhez, ám röviddel ezután – valószínűleg házasságkötése, majd válása, illetve vidékre költözése miatt – neve eltűnt egy időre eltűnt az iratokból.

Az egyesület és a második világháború

Miként reagált a Feministák Egyesületének vezetősége a háború kirobbanására 1939-ben? Havonta tartott választmányi üléseik jegyzőkönyveiben az alábbi bejegyzések olvashatók: „Dermedt várakozással szemléljük az elmúlt évet.” / „Folyton csak azt vártuk, azt várjuk, hogy mikor vehetjük fel a munka fonalát.” / „Nem tudunk eseménydús esztendőről beszámolni, csupán figyelemmel kísérjük, mint dolgoznak rendületlenül külföldi barátaink.”[4] Mindezek ellenére a továbbiakban is tartottak választmányi üléseket, amelyeken egyre többször került elő a zsidókat sújtó törvények kérdésköre. A választmányi ülések mellett más fővárosi egyesületek programjain vettek részt, azonban konkrét háborús munkára utaló információt alig találunk a forrásokban. A kiábrándultság ellenére a választmány folytatta tanácsadói munkáját a szervezet keretein belül 1904 óta működő Gyakorlati és Pályaválasztási Tanácsadókban. Ezeket a nők tulajdonképpen bármilyen típusú problémával felkereshették, a legtöbben mégis álláskeresésben kérték a segítségüket.

A korábbi évtizedekben általánossá váló működési keretek problematikussá válásához az is hozzájárult, hogy már az 1940-es év elején meg kellett válniuk belvárosi egyesületi helyiségüktől, ahol a Gyakorlati és Pályaválasztási Tanácsadó mellett a könyvtáruk is helyet kapott. Fenntartásának anyagi akadályai voltak: a befolyt tagdíjak, hazai és nemzetközi nőszervezetektől érkező támogatások elégtelennek bizonyultak a bérleti díj és a rezsi fizetésére. Ennek ellenére az egyesületi jegyzőkönyvek 1940 elején arról számoltak be, hogy „mégis sok esetben segítségére lehettünk asszonytársainknak”.

Feloszlatás, illegalitás és holokauszt

Az egyesületi élet fellendítése a háborús körülmények közt hiú ábránd maradt. Egy 1941. decemberi gyűlést, amelyen az egyik vezetőségi tag a zsidók elleni törvényeket kritizálta, a rendőrség feloszlatta, az egyesület működését pedig betiltották. Ezt követően egészen 1946 őszééig illegalitásban működtek. 1942 folyamán a tagtársak egymás lakásán igyekeztek megtartani azokat a programokat – jobbára előadásokat –, amelyeket még a betiltás előtt közzé tettek. Ezeken nem feltétlenül az egyesület operatív működésével kapcsolatos feladatok voltak hangsúlyosak, ahogy Vámbéry Melanie kiemelte: „Talán nem is az események voltak lényegesek ez évi összejöveteleinken, hanem fontos volt, hogy összejöttünk, hogy szeretjük egymást, hogy együtt vagyunk. A fő érdem ebben Mellernéé, ki nagy energiájával, örök optimizmusával állandóan hitet öntött belénk.”[5] A frontvonal Budapesthez történő közeledésével azonban nyilvánvalóan már ezekre a találkozókra sem volt lehetőség. A tagok – akik az évtizedek során közeli barátokká váltak – hosszú ideig semmit sem tudtak egymásról.

Az egyesület zsidó származású tagjai közül a már többször említett Mellerné Miskolczi Eugénia, Vámbéry Melanie és Kunfi Zsigmonddal közös lánya, Nóra a holokauszt áldozatai lettek. Dirnfeld Janka, a Feministák Egyesülete titkára és testvére, továbbá Steinberger Sarolta (1875, Tiszaújlak–1966, Budapest) Budapesten, majd vidéken bujkálva élték túl a háborús pusztítást és a holokausztot. Steinberger Sarolta a diplomáját elsőként Magyarországon szerző orvosnő volt, a Schwimmer család háziorvosa, és szintén a választmány oszlopos tagja.

Habár sokáig egyáltalán nem mutatkozott esély az egyesület újjáélesztésére, ez végül részben Schwimmer Rózsa nyomására 1946-ban Szirmay Oszkárnénak mégis sikerült. A Feministák Egyesülete végleges megszüntetésére 1949-ben került sor.

[1] A FE kérvénye Rajk László belügyminiszternek. 1946. november 22. MNL OL P999 1. doboz 2/a tétel.

[2] Schwimmer Rózsa nevéhez, aki aktivista és lapszerkesztői karrierje előtt tisztviselőnőként kereste kenyerét, nem kevesebb fűződik, mint a modern nőmozgalom magyarországi alapjainak megteremtése. 1904-ben Glücklich Vilmával közösen, nemzetközi kezdeményezésre hozták létre a FE-t, amely alig néhány év leforgása alatt fontos pozíciókat szerzett a magyar és a nemzetközi nőmozgalomban.

[3] Glücklich Vilma az egyesületi munkája mellett tanárnőként dolgozott és ő volt az első nő, aki a Budapesti Tudományegyetemen fizika–matematika szakos diplomát szerzett.

[4] Vámbéry Melanie titkári jelentése a FE 36. éves közgyűlésére. 1940. január. MNL OL P999. 1. doboz. 2. a tétel 1917–1948.

[5] Titkári jelentés a FE 38. éves közgyűléséről. 1943 eleje. Uo.