A két világháború közötti haderőfejlesztést alapvetően a trianoni békeszerződés előírásai, valamint az ország gazdasági nehézségei határozták meg. A békeszerződés értelmében az 1922-ben megalakult Honvédség létszámát 35 ezer főben maximalizálták. Megszüntették továbbá az általános védkötelezettséget, megtiltottak minden mozgósításra vonatkozó intézkedést, illetve szigorúan szabályozták a fegyver- és lőszertartást, megtiltva többek között a harckocsik és a nehézlövegek hadrendben tartását is.
1927-ben a Szövetségközi Katonai Ellenőrző Bizottság elhagyta az országot, és ezzel megszűnt a békeszerződés feltételeinek közvetlen ellenőrzése. A gazdasági világválság körülményei között mégis csupán korlátozottan valósulhattak meg a magyar katonai vezetés tervei. A magyar gazdaság fellendülése, az európai hatalmak fegyverkezési ütemének növekedése, valamint a megváltozott nemzetközi helyzet is arra sarkallta a magyar politikai és katonai vezetést, hogy átfogó haderőfejlesztésbe fogjon bele 1938-ban. Ez év március 5-én hirdettek meg a Nemzeti Egység Pártjának győri nagygyűlésén egy ötéves, átfogó gazdasági fejlesztési programot. A terv vállalt célja az volt, hogy a februárban elfogadott, és október 1-jén életbe léptetett, a Honvédség mennyiségi és minőségi továbbfejlesztésére szolgáló Huba-hadrend anyagi alapjait megteremtse. Ezt a törekvést nemzetközileg az 1938 augusztusi bledi egyezmény legitimálta, amelyben a kisantant államok elismerték Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát is.
A hadsereg fejlesztésével párhuzamosan az 1939. évi II. törvénycikkben kihirdetett új honvédelmi törvény adta meg a jogszabályi hátterét a háborúra való készülődésnek. Az általános védkötelezettség részeként törvényesítették az 1932 óta végrehajtott „K” – azaz kényszer – toborzásokként végrehajtott sorozásokat, valamint létrehozták a közérdekű munkaszolgálat intézményét. Utóbbi jogszabály ekkor még a katonai szolgálatra alkalmatlanok számára tartotta fenn a fegyver nélküli szolgálatot, azonban már 1939 szeptemberétől megkezdődött a külön zsidó munkásszázadok szervezése. Emellett a munkaszolgálat intézménye egyre inkább a zsidó származásúak, a nemzetiségiek, a politikai szempontból megbízhatatlannak tartott személyek, valamint a fegyveres szolgálatot megtagadó kisegyházak tagjainak diszkriminálására szolgáló intézménnyé vált. Az 1939-es jogszabály kiterjedt a „kivételes hatalom körére” is. Ezáltal – hivatkozva az országot közvetlenül fenyegető háborús veszélyre – a Teleki-kormány már Lengyelország 1939. szeptember 1-jei megtámadásakor gyakorlatilag rendeleti kormányzást léptetett életbe hazánkban. A rendelet korlátozta a gyülekezés és a szabad véleménynyilvánítás jogát, valamint sajtócenzúrát vezetett be, és az internálás intézményét is alkalmazta.
A fejlesztés alatt álló Honvédség első bevetéseire az 1939 és 1941 közötti területi visszacsatolások alkalmával került sor. Ezek közül a magyar erők Kárpátalja 1939 márciusi, valamint a délvidéki területek 1941 áprilisi elfoglalásakor találkoztak fegyveres ellenállással is. A propaganda által közvetített „virágos csókos bevonulások” a Honvédség sikereit mutatták. Csakhogy a gyakorlati megvalósítás rámutatott a tisztek és a legénységi állomány kiképzés terén fennálló hiányosságaira, az országos járművekre – azaz szekerekre – alapozott logisztika nehézségeire, valamint a különböző csapattestek és seregtestek – kiképzetlenségből vagy csak a híradótechnika rossz minőségéből adódó – együttműködési problémáira.
A felbomló Jugoszlávia megtámadásában való közreműködés is a világháborúba való belépéssel fenyegetett. A tényleges hadba lépést azonban a Szovjetunió elleni német támadásba történő bekapcsolódás hozta el. A magyar hadvezetés ugyan szoros kapcsolatban állt a némettel, a további magyar igények elhárítása és a magyarokkal szembeni bizalmatlanság okán utóbbiak nem vonták be a magyarokat a Barbarossa-hadműveletbe. Habár az 1941. június 22-i, Szovjetunió elleni német támadás nem érte váratlanul a magyar felsővezetést, de azt nem tudták, hogy milyen elvárásai vannak a német vezetésnek Magyarországgal szemben. A magyar kormány június 23-án megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval, ám Werth Henrik vezérkarfőnök sürgetése ellenére vonakodott a hadba lépéstől. Ennek oka elsősorban az volt, hogy német kérés nélküli önkéntes hadba lépéssel a kormány aligha tudta volna érvényesíteni a további revíziós igényeit. Mindezzel párhuzamosan viszont egyre jelentősebb nyomás nehezedett a magyar vezetésre. Június 22–23-a folyamán a területi revízió kapcsán ugyanis rivális hatalmak – Románia és Szlovákia – csatlakoztak a Szovjetunió elleni hadjárathoz.
1941. június 26-án déli 12 óra után nem sokkal három szovjet vadászgép intézett támadást Tiszaborkút közelében egy gyorsvonat ellen, majd egy órán belül egy máig azonosítatlan, három bombázógépből álló repülőraj bombázta Kassát. A helyzet tisztázása helyett – Werth Henrik vezérkarfőnök és Bartha Károly honvédelmi miniszter biztatására – Horthy Miklós kormányzó elrendelte a Szovjetunióval szemben a hadiállapot beálltát és a hadsereg határon túl történő bevetését. A döntést még aznap jóváhagyta a minisztertanács. Június 27-én a magyar légierő végrehajtotta megtorló jellegű légitámadásait a határ menti szovjet célpontok ellen. Eközben mozgósították az I. gyorshadtestet is, amelyet a határvédelmi feladatokat ellátó erőkkel együtt június 30-án a Kárpát-csoport parancsnoksága alá vontak. A több mint 90 ezer fős hadműveleti egység főerői július 1-jén lépték át a Kárpátok gerincét. A bekerítés lehetősége miatt a szovjet csapatok halogató harcok mellett kiürítették a határ menti területeket, a magyar csapatok pedig már július 6-án elérték a Prut folyót. A látványos sikerek ellenére viszont az is kiütközött, hogy a korábban határvédelmi feladatokat ellátó seregtestek, valamint az ország teljes gépkocsiállományának több mint 12 százaléka felett rendelkező I. gyorshadtest lovaskocsizó és gépkocsizó dandárjai eltérő menetképességűek. Vagyis emiatt csak eltérő hadműveleti feladatra lehet alkalmazni őket. Így július 9-én az I. gyorshadtest kivált a Kárpát-csoport kötelékéből, és ezt követően német alárendeltségben a szomszédos német hadműveleti egységeket – elsősorban a német 17. hadsereget – támogatva nyomult előre. Ezzel egy időben a Kárpát-csoport megmaradt alakulatai megszálló tevékenységet folytattak előbb a Honvéd Vezérkar közvetlen alárendeltségében a magyar határ és a Prut folyó közötti sávban, majd augusztus 14-étől, a jobbparti Ukrajna egyre keletebbre fekvő területein. Utóbb már az előrenyomuló tengelyhatalmi erőket követve, immár német alárendeltségben haladtak.
1941 júliusától október végéig az I. gyorshadtest csapatai a magyar határtól egészen a Donyec-medencéig közel 2200 kilométert tettek meg Ukrajnában. A négy hónapos aktív hadműveleti tevékenység ellenére a személyi veszteségek viszonylag alacsonyak voltak: a 4500 főt sem érte el az elesettek, eltűntek és sebesültek összesített száma. Csakhogy a harci tapasztalatok és a jelentős anyagi veszteségek egyaránt arra mutattak rá, hogy a szomszédos kisantant államokkal vívott háborúra készülő Honvédség képességeit meghaladja egy Szovjetunió elleni háború. A kisharckocsik 100, páncélgépkocsik 90 és a harckocsik 80 százaléka harcképtelenné vált. A kivitt páncélosok jórészt csak gyalogság ellen voltak hatásosak, a gépjárműanyag nem bírta a „Sztálin-betont”, javításukra pedig nem volt alkatrész. A kerékpárosok tüdő- és szívproblémáktól szenvedtek, a lovasságról pedig már csak mint „halott fegyvernemről” nyilatkoztak.
Az 1941. nyári harcokkal egy időben változások történtek a magyar katonai felsővezetésben is. Habár a német haderő nagy erőkkel nyomult előre, a Vörös Hadsereg várt összeomlása mégsem történt meg. Emiatt már 1941 augusztusára bebizonyosodott, hogy a Werth Henrik vezérkarfőnök és Bartha Károly honvédelmi miniszter által prognosztizált hat–nyolc hetes villámháború csupán ábránd. A június 26-i hadba lépésnél a magyar kormány vállaltan „limitált erők” bevetéséről döntött, mindennek ellenére Werth mind memorandumokkal, mind titkos tárgyalásokkal tovább erőltette a magyar haderő nagyobb arányú bevetését a keleti hadszíntéren. Ezzel viszont elvesztette a kormányzó bizalmát. Szeptember elején egészségügyi állapotára való hivatkozással lemondatták, és a Honvéd Vezérkar élére a VIII. hadtest és a Kárpát-csoport korábbi parancsnoka, Szombathelyi Ferenc altábornagy került. Az új vezérkarfőnök elhúzódó háborúval számolt, amely során a háború előrehaladtával az angolszász tengeri hatalmak fölénye várható. Ilyen körülmények között Szombathelyi elsődleges célját az jelentette, hogy minimalizálja a magyar háborús részvételt annak érdekében, hogy a háború végén egy intakt magyar haderő álljon rendelkezésre az 1938 és 1941 közötti területi nyereségek megtartására és az esetleges új revíziók végrehajtására.
Az 1941. szeptemberi magyar–német csúcstalálkozón még eredményesnek tűnhetett Szombathelyi politikája. Elérte ugyanis, hogy négy megszálló gyalogdandárért cserébe kivonhassák a frontról a Kárpát-csoportot és az I. gyorshadtestet. Az 1941. decemberi moszkvai vereséget követően az újabb hadjáratot tervező német vezetés azonban 1942 januárjában már jóval nagyobb méretű haderő bevetését várta el a magyar féltől, mint 1941-ben. A Wilhelm Keitel tábornaggyal folytatott tárgyalás során Szombathelyinek egy kilenc könnyűhadosztályból, egy tábori páncélos hadosztályból és egy repülőcsoportból álló hadsereg kiküldésére sikerült lealkudnia az egész magyar haderő mozgósítására vonatkozó német igényeket.
A Jány Gusztáv vezérezredes vezetésével felállított, mintegy 207 ezer fős 2. hadsereg alakulatait 1942 áprilisa és júniusa között szállították ki Kurszk térségébe. Az elsőként kiérkezett magyar III. hadtest alakulatait be is vetették a július 28-án induló általános német támadás keretében. Habár Tyim városánál súlyos harcokban vettek részt a 9. könnyűhadosztály katonái, július 7-ére az első magyar csapatok elérték a Don folyót, ezzel végrehajtva a kitűzött hadműveleti célt is. A Don kanyarulataiban kialakított szovjet hídfők felszámolása viszont komoly kihívást jelentett a magyarok számára. Július 10-e és szeptember 16-a között Urivnál, Sztorozsevojénél és Korotojaknál ütközetek sorozatában igyekezték kiszorítani a szovjeteket a folyó jobb partjáról, jórészt sikertelenül. A harcok hevességét jól mutatja, hogy 1942 októberéig a kivonult hadsereg a harcos létszámának közel ötödét, 26-27 ezer főt vesztett el, ami az 1941-es hadjárat magyar áldozatainak közel hatszorosa.
1942 szeptemberétől az 1943 januári szovjet támadásig a magyar csapatok folyamvédelmet láttak el a Don mentén. A szórványos felderítő vállalkozásokon túl hadműveleti tevékenységet nem folytatott egyik fél sem. A magyar alakulatok az állások, valamint a téli óvóhelyek kiépítésére igyekeztek felhasználni a hadműveleti szünetet. Habár a magyar hadvezetés az ország képességeihez mérten igyekezett a legjobban felszerelni a 2. hadsereget, már a nyári harcok is rámutattak arra, hogy mind a meglévő személyi állomány, mind a rendelkezésre álló fegyverzet elégtelen a 200 kilométeres folyamvédelem ellátására. A magyar parancsnokok joggal tarthattak egy szovjet támadástól. Ugyanis a november 19-én induló, a sztálingrádi német és román erőket bekerítő Uránusz hadművelet is előrevetítette, hogy a tél folyamán a szovjetek átveszik a hadműveleti kezdeményezést a keleti fronton. Mindezért 1942 őszén és telén a magyar hadvezetés igyekezett elérni a németeknél az arcvonal rövidítését és további német fegyverek kiutalását a magyar csapatok számára. E törekvésnek viszont rendkívül korlátozott eredménye lett.
A Vörös Hadsereg várt ellentámadása 1943. január 12-én kezdődött meg előbb az urivi, majd két nappal később a scsucsjei hídfőből. Hosszas hezitálás után Jány Gusztáv csak január 17-én hajnalban rendelte el a visszavonulást, ekkorra azonban a szovjet erők már három részre darabolták a magyar csapatokat. A hadsereg-parancsnokság gyakorlatilag elvesztette irányítói jogkörét. Ez azzal vált hivatalossá, hogy január 24-én a német B Hadseregcsoport ki is kapcsolta az említett parancsnokságot a harcok irányításából, és a német 2. hadsereg parancsnokolt a még arcvonalban lévő magyar erők felett. Ezt követően Jány törzsének szerepe csupán a visszavonuló magyar csapatok maradványainak összegyűjtésére korlátozódott.
Sztálingrádhoz hasonló bekerítésre nem került sor, de így rendkívül súlyos veszteségeket szenvedett a magyar haderő. A pótolhatatlan anyagi veszteségeken túl, a Honvédelmi Minisztérium hivatalos statisztikája szerint 1943 januárjában a magyar haderő több mint 78 ezer embert veszített. Ennek alapján a doni áttörés hónapja a Honvédség legvéresebb időszakának tekinthető a világháborúban. A 2. hadsereg 1942–1943-as, közel egy évig tartó hadműveleti tevékenysége során összességében megközelítőleg 125 ezer ember esett el, sebesült meg, vagy esett hadifogságba.
Mindeközben az arcvonalak mögött egy más típusú háború is folyt a Szovjetunió megszállt területein. Az 1941 szeptemberi megállapodásoknak megfelelően 1941–1942 telén öt gyalogdandárt szállítottak a megszálló feladatok ellátására. A Megszálló Csoport parancsnokság alá vont alakulatokat két elkülönült helyen vetették be. Egyrészt a Kárpát-csoport egykori biztosítási területén, a Dnyepertől nyugatra fekvő területeken, másrészt Északkelet-Ukrajnában és az ezzel szomszédos orosz és fehérorosz régióban. A földrajzi távolságok miatt 1942 februárjában két parancsnokságra, Nyugati és Keleti Megszálló Csoportra osztották fel az itteni alakulatokat. A nehézfegyverek nélkül kiküldött, feltöltetlen, közel 50 százalékos arányban nem magyar nemzetiségű legénységgel rendelkező megszálló alakulatok alacsony harcértékkel bírtak, mégis alkalmazásuk révén ők illeszkedtek bele leginkább Németország Szovjetunió elleni megsemmisítő háborújába. A Nyugat-Ukrajnában lévő csapatokat a hadifogolytáborok őrzésébe, valamint az itt lévő gettók felszámolásába vetették be. A Csernyigov, Szumi és Brjanszk térségében végrehajtott partizánellenes hadműveletek során csak 1942 nyaráig legalább 15-20 ezer partizánnak vagy partizánsegítőnek minősített embert, főképp civileket öltek meg a magyar csapatok. 1943 első felében a magyar 2. hadsereg hazahozatalának ellentételezéseképpen további magyar alakulatokat küldtek ki a megszállt területekre. Így ez év közepére a kezdeti 40 ezer főről 100 ezer főre nőtt a megszálló szolgálatot ellátó katonák és munkaszolgálatosok száma. Az ekkor már passzívabbá váló, jórészt út- és vasútbiztosítást végző magyar csapatokat a Vörös Hadsereg előrenyomulása elől folyamatosan nyugatra vonták vissza: a VIII. hadtestet a Pripjaty folyó mentén Breszt irányába fehérorosz területeken, míg a VII. hadtestet Nyugat-Ukrajnában Kelet-Galícia irányába.
A magyar hadvezetés felismerte, hogy a szovjet csapatoknak a Főkormányzóságba való betörése már a magyar határokat veszélyezteti, így 1944. február–március folyamán megkezdte az 1. hadsereg seregtesteinek mozgósítását és Kárpátaljára vezénylését. Ebben a helyzetben került sor 1944. március 19-én Magyarország német megszállására. Szombathelyi Ferenc vezérezredes parancsára – néhány szórványos esetet leszámítva – ellenállás nélkül történt meg a német csapatok bevonulása. Ám a német vezetésnek többnapos tanakodásra volt szüksége ahhoz, hogy a Honvédség leszerelését elvesse, és helyette inkább a szorosabb kontroll alatti, nagyobb mérvű bevetését szorgalmazza. Március 23-án eltöröltették a magyar megszálló csapatok reguláris szovjet erőkkel szembeni bevetés tilalmát. Március–április fordulóján pedig döntés született arról, hogy a VII. hadtest maradványaival kiegészült magyar 1. hadseregnek az Árpád-álláson túllépve fel kell vonulnia a még a határ menti galíciai területeken, majd a front stabilizálása érdekében ellentámadást kell indítania. Az április 17-én kezdődő, közel egy hónapig tartó harcok során a magyar erőknek nem sikerült visszaszerezni Kolomeát és Obertynt, az arcvonalat viszont sikerült stabilizálniuk.
Az elkövetkező két hónapot a megmerevedett frontvonal megerősítésére használták fel. A hadsereg számára a következő megmérettetést a Vörös Hadsereg június 13-án megindított, Lviv–Sandomierz irányú offenzívája adta, amely július 23-án az 1. hadsereg vonalait is áttörte. Jóllehet a Donhoz hasonlóan itt is késlekedett a visszavonulási parancs kiadása, augusztus 10-ére a Kárpátokban a súlyos veszteségek mellett is sikerült stabilizálni az arcvonalat.
A német megszállás nem csak a magyar csapatok keleti fronti alkalmazásában hozott váltást. A polgári elithez hasonlóan a katonai felsővezetésben – elsősorban a katonai titkosszolgálatban – is megtörtént a megbízhatatlannak tartok tisztek leváltása. Legmagasabb szinten április 19-én Szombathelyi Ferenc vezérezredes helyére a megalkuvó Vörös János altábornagyot nevezték a Honvéd Vezérkar élére. Ő közvetítette a május 10-én megtartott titkos koronatanácson azt a német kérést is, hogy a vezérkari testület csökkentése keretében hadsereg-parancsnokságokat és hadtestparancsnokságokat szüntessenek meg.
A háború hétköznapjai a hátországban is megjelentek 1944 tavaszán. Ez év áprilisában előbb Erdély, majd Kárpátalja területét, szeptembertől pedig fokozatosan az egész ország területét hadműveleti területté nyilvánították. Ez első körben katonai közigazgatás kiépítésével, majd a front közeledtével a hivatalok, üzemek, valamint a katonakorú férfilakosság kiürítésével és a hátrahagyott infrastruktúra rombolásával járt. Emellett a korábbi, Magyarországot ért szórványos légitámadásokat követően az 1944. április 3-i Budapest elleni amerikai bombázással elkezdődtek a magyar közlekedési és ipari struktúra elleni angolszász hadászati bombatámadások. A Vörös Hadsereg előrenyomulásával pedig a szovjet légierő is egyre intenzívebben kapcsolódott be a magyarországi légi harcba.
Magyarország stratégiai helyzete – és egyáltalán a német haderő délkelet-európai pozíciója – drasztikusan megváltozott augusztus utolsó harmadában. Megnyílt a lehetőség ugyanis a Vörös Hadsereg előtt, hogy a jól védhető Keleti-Kárpátokat megkerülve törjön be a Kárpát-medencébe. Erre két esemény együttese adott módot: egyrészt a 2. és 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án kezdődő, a német 6. és 8. hadsereg haderejének döntő hányadát bekerítő és megsemmisítő jaşi–kisinyovi hadművelete, másrészt Románia 1944. augusztus 23-i átállása. Augusztus 26-án az Úz völgyében az első szovjet katonák átlépték a magyar határt.
A veszélyt látva a magyar hadvezetés újabb pótalakulatok felállítását rendelte el. Ezt követően egy közel egyhetes halogatás eredményeképpen előbb szeptember 5-én Észak-Erdélyből a Marosludas–Torda irányába, majd szeptember 13-án a Makótól Nagyváradig tartó arcvonalról indítottak támadást Arad felé. Az utolsó, magyar parancsnokság alatt végrehajtott támadások a román és szovjet csapatok beérkezése miatt csak korlátozott sikereket eredményeztek. Amíg Észak-Erdélyben a Honvédség utolsó jelentős fegyvertényeként a magyar 2. hadseregnek – német segítséggel – még majdnem egy hónapra sikerült feltartóztatni a szövetséges erőket Tordánál, Belényes térségében átszakadt a front. Szeptember végére a hadihelyzet már azzal fenyegetett, hogy a szovjet és román erők az alföldi területeken keresztül betörve elvágják a Kárpátalján, illetve az Észak-Erdélyben harcoló magyar és német csapatok visszavonulásának útját. Szeptember–október fordulóján a Makó környéki harcoknak, valamint az október folyamán szinte a Tiszántúl egészére kiterjedő alföldi páncéloscsatának köszönhetően meghiúsult a magyar csapatok összeomlása. Csakhogy október folyamán a Honvédség mint önálló tényező a magyarországi harcokban már megszűnt létezni.
A korábbi keleti fronti gyakorlat nyomán a honvéd alakulatok a magyarországi harcok során is német alárendeltségben küzdöttek. A magyar politikai és katonai vezetésnek augusztus végén többszöri követelésre sem sikerült azt elérnie, hogy a Magyarországon harcoló tengelyhatalmi erők feletti főparancsnokságot ne német hadseregcsoport-parancsnokság, hanem a magyar fővezérség gyakorolja. Viszont amíg 1944 szeptemberében a magyar haderő még képes volt önálló támadó műveletek végrehajtására, már az októberi harcok során minimálisra csökkent a magyar csapatok döntési kompetenciája. Az alföldi páncéloscsata folyamán is csatadöntő szerepe az ide vezényelt német alakulatoknak volt.
Az október 15-i kiugrási kísérlet alkalmával a magyar katonai és politikai vezetők tétovázása meghiúsította egy román átálláshoz hasonló fordulat véghezvitelét. A nyilas hatalomátvétel azonban sokkal súlyosabb következményekkel járt a Honvédség számára, mint a német megszállás. Miközben 1944 szeptemberében a Honvédség létszámát közel egymillió főre duzzasztották fel, a hadsereg bomlása ellen megtett ellenintézkedések dacára októbertől folyamatosan növekedett az ellenséghez átszökő, magukat megadók vagy éppen a hátországban „csellengők” száma. Az ellenintézkedések közé tartozott a tábori csendőrség megerősítése, harcfegyelem-biztosító törzsek felállítása, sőt, 1944 októberétől a katonaszökevények nyilvános kivégzése is.
Néhány hét alatt 100 ezer katona esett harc nélkül fogságba, vagy szökött meg alakulatától. Ez egyszerre tudható be a politikai változások okozta bizonytalanságnak, és annak, hogy a szovjetek által elfoglalt területekről származó katonák jelentős részének fontosabb volt a hazajutás, mint az értelmetlennek tartott harc folytatása. Ez a folyamat kisebb mértékben, viszont a közvélemény számára sokkal látványosabban elérte a katonai felsővezetést is. Ennek legnyilvánvalóbb jele az volt, hogy a Honvéd Vezérkar éléről leváltott Vörös János vezérezredes és Miklós Béla vezérezredes, az 1. hadsereg parancsnoka is átállt a szovjetekhez, sőt, az 1944. december 22-én felálló Ideiglenes Nemzeti Kormány honvédelmi minisztere és miniszterelnöke lettek.
A Honvéd Vezérkar és a Honvédelmi Miniszter élére került Beregfy Károly vezérezredes irányításával ugyan megvalósult a teljes nyilas kontroll a Honvédség felett, a németek a magyar katonák alacsony moráljára és a kialakult bizalmi válságra tekintettel nem voltak érdekeltek a magyar haderő fejlesztésében. A nyilas hatalomátvételt követően a honvéd erők még inkább alárendelődtek a német érdekeknek. A németek igyekeztek a magyar parancsnokságokat megfosztani a közvetlen harcvezetés lehetőségétől, továbbá a magyar erőket minél kisebb egységekre – zászlóaljakra, ezredekre, tüzérosztályokra – bontva, német alárendeltségekben alkalmazták. Ennek részeként a magyar 2. hadsereg parancsnokságát feloszlatták, az 1. hadsereg parancsnoksága pedig katonai közigazgatási hatósággá alakult át. Ilyen módon a magyarországi hadszíntéren folyó harcok során csupán alárendelt szerep jutott a megmaradt honvéd alakulatoknak. Így például az 1944 októberétől 1945 február közepéig tartó budapesti csata hadműveleteinél; a német haderő 1945. március 6-án indult, néhány nap alatt kudarcba fulladó utolsó jelentős ellentámadásánál, illetve a „Tavasz ébredése” hadműveletnél is ez volt a helyzet. Az egyéni fegyvertények ellenére is a harcok dinamikáját a bevetett német erők határozták meg.
Habár 1945. április 13-án Pinkamindszenthez tartozó Dénes-major és Kapuy-major elfoglalásával befejeződtek a magyarországi harcok, a magyar csapatok számára a háború nem ért véget. Az 1944 végétől a Nagynémet Birodalomba kitelepített, majd 1945 március–áprilisában német és cseh területekre szorult magyar katonai szervezetek a Reich több mint 500 településén voltak jelen a háború utolsó heteiben. A világháború május 8–9-ei lezárása tehát földrajzilag igen változatos helyeken érte a magyar katonákat: Ostmarktól kezdve, a Cseh–Morva Protektorátuson át a megszállt Dániáig. Ugyanígy volt ez a szerepkörükben is. A német 6. hadsereg alá rendelt honvédalakulatok katonáit a seregtest parancsnokának, Hermann Balck páncélos tábornoknak a parancsára megalázó körülmények között lefegyverezték, és erődítési munkákra vezényelték. A bergeni páncélos kiképzőtáborban lévő magyarokat a szomszédos bergen-belseni koncentrációs tábor külső kerítésének őrzésével bízták meg. A magyar katonákra mind a nyugati, mind a keleti megszállási zónában hadifogság várt, az új magyar haderőt pedig az Ideiglenes Nemzeti Kormány szervezte meg 1945 első felében.