A magyar politikában a második világháború idején jelen volt egy számos tényező által motivált, ám a korabeli cenzurális viszonyok miatt a nyilvánosság előtt kibeszélhetetlen törésvonal: a Németországhoz való viszony. A feszültséggóc lényege a „revízió vagy szuverenitás” dilemmájában foglalható össze. Erre vonatkozóan a Csehszlovákia felosztását eredményező müncheni egyezmény (1938. szeptember 30.) és a Felvidék déli sávját Hitler és Mussolini által Magyarországnak juttató első bécsi döntés (1938. november 2.) után Szabó Dezső író tört lándzsát. Mint mondta: „ha egy kisebb nemzet és állam megsemmisül, ha egy nagyhatalom akadály és a többi nemzetek tiltakozása nélkül elnyelheti, bármily ellenséges viszonyban volt is az illető nemzet és állam velünk, halálosabb veszélyt jelent ránk, mint az, ha esetleg és pillanatnyilag nem tudjuk vele szemben jogos követeléseinket érvényesíteni”.
Amint azt Szabó Dezső életműve is példázza, Magyarországon a kurucos függetlenségi hagyományokra építő németellenesség a második világháború idején összefonódott a Német Birodalom államideológiájának, a nemzetiszocializmusnak a kritikájával. Szabó és a népi írók jó része, valamint számos magyar politikus egyfajta németellenes magyar fajvédelem jegyében utasították vissza a náci expanziót. Közben azonban a magyarországi német kisebbséget ezen expanzió ötödik hadoszlopának tartották. Ez a felfogás még az ellenállás illegális sajtóján is nyomot hagyott. „Halál a németekre, deportálást a sváboknak!!!! Ki velük!!” – olvashatjuk az egyik lefoglalt 1944-es röpiraton, mely mintegy megelőlegezte a németek világháború utáni kitelepítését. „Ki a nácikkal, halál a büdös svábokra, nem harcolunk többet német érdekekért: mi különbékét akarunk!!!” – szerepelt a külpolitikai cél egy másikon. A létrejövő ellenálló csoportok – még a kommunisták döntő többsége is – ebbe a radikalizált magyar függetlenségi hagyományba illesztette gyakorta egyébként eltérő tartalmú mondandóját.
A németellenes fajvédelem nemcsak ideológiailag, hanem szervezettörténeti szempontból is hatással volt a német megszállás alatti ellenállásra. A budapesti felkelés céljával 1944 novemberében létrejött a Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága. Katonai vezérkarának az élén az egyik legfontosabb németellenes fajvédő szervezet, a Turáni Vadászok Országos Szövetségének szervezőbizottsági elnöke, Kiss János nyugállományú altábornagy állt. A bizottság elnöke pedig egy régi fajvédő politikus, Bajcsy-Zsilinszky Endre lett. Őt – Kiss Jánoshoz hasonlóan – a „turáni vadászok” vitték Budapestre vidéki rejtekhelyéről 1944. november elején.
A magyarországi német- és náciellenes ellenállás persze nem szűkíthető le az 1938 után intézményesülő, 1945 után pedig gyorsan elfelejtett fajvédő hálózatok tevékenységére. Akadtak olyan, a nemzetiszocialista ideológiával következetesen szemben álló csoportok, amelyek már Hitler hatalomra jutása, vagyis 1933 előtt kritikusan viszonyultak a nemzetiszocializmushoz. Ide tartoztak – korabeli politikai súlyuk szerinti sorrendben – egyes konzervatív körök, a legitimisták, a szociáldemokraták, a liberális demokraták, valamint természetesen a zsidó szervezetek és mozgalmak (például a cionisták). A militarista nácizmussal elvi okokból álltak szemben a meggyőződéses pacifisták. Ilyenek voltak egyes kisegyházak tagjai – közülük többeket ezért üldöztek, illetve ki is végeztek.
Külön kell szólnunk a Komintern alapján álló magyarországi kommunisták maroknyi csoportjáról, amelynek tagjai a Szovjetunió külpolitikájához igazították mindenkori álláspontjukat. Ők a Molotov–Ribbentrop-paktum idején, vagyis 1939 augusztusa és 1941 júniusa között nem folytattak antifasiszta propagandát, azt csak a Szovjetunió ellen indított német háború után kezdték újra. Első figyelemfelkeltő megmozdulásukat a budapesti Batthyány-örökmécsesnél tartották 1941. október 6-án. Ez volt a második háborúellenes (néma) demonstráció Magyarországon. Az elsőt a Törzsökös Magyarok Tábora nevű fajvédő szervezet tartotta több mint két évvel korábban, Lengyelország lerohanása után, 1939. szeptember 8-án, Bem József budapesti szobránál.
Mint láthatjuk, a német megszállás idején működő magyarországi németellenes és náciellenes erők zavarba ejtően sokféle ideológiai háttérrel és motivációval rendelkeztek. Nem is alkottak egységes csoportot, miközben a háborúhoz és a német „bajtársakhoz” fűződő viszonyuk sem volt minden esetben állandó. János Áron kormánypárti képviselő például 1942-ben még a Szovjetunió ellen folytatott háború mellett agitált, két évvel később viszont már a kommunista Földes Lászlót és az embermentő Sztehlo Gábort segítette.
Földes és Sztehlo életpályája érzékelteti, hogy az ellenállás számos formát ölthetett. Lehetett ez újságok hasábjain, egyesületekben vagy éppen a kabaréban kifejtett szellemi, a közigazgatásban szabotáló adminisztratív, vagy a hatalom befolyásolását, illetve megragadását célzó politikai és fegyveres rezisztencia. Külön kategória az embermentés, vagyis az üldözöttek segítése. Az ellenállás sokfelé irányulhatott, így a német megszállás, vagy bármely idegen hatalom (ideértve a Szovjetuniót is) behatolása ellen. De jelenthette a nácizmus, vagy általában véve a diktatórikus berendezkedések elutasítását is. Szellemi értelemben takarhatott egalitárius-demokrata vagy fajvédő tartalmakat, esetleg a szociális és nemzeti forradalmárnak egyszerre tűnő nyilas mozgalom iránti arisztokratikus ellenszenvet is. Motiválhatták humanitárius és pragmatikus szempontok egyaránt. A való életben azonban leginkább e tényezők különböző kombinációiról beszélhetünk az egyes csoportok és személyek esetében.
Magyarországon a fegyveres ellenállás lehetőségeit nagyban behatárolta az a tény, hogy az ország német megszállása – Lengyelországtól, vagy éppen Franciaországtól eltérően – nem az 1938 és 1940 közti német politikai és katonai offenzíva idején történt meg. Hanem abban az időpontban, amikor a Vörös Hadsereg megállíthatatlanul közelített az ország akkori határai felé. Ezért az ellenállás intézményesülésére, centralizálására és felfegyverzésére Magyarországon nem állt rendelkezésre több év, és a politikai lehetőségek is behatároltak voltak.
A német csapatok vereségeik dacára is nagy erőfölényben vonultak be 1944. március 19-én Magyarországra, ahol tartós ellenállásba nem ütköztek. A megszállás napján Újvidéken, a péterváradi Duna-hídnál történt figyelemre méltó fegyveres összetűzés. Bajcsy-Zsilinszky Endre – vagyis egy parlamenti képviselő – saját otthonában vívott tűzharca pedig szimbolikus jelentőséggel bírt. Három nappal később a sátoraljaújhelyi fogház rabjai robbantottak ki felkelést, melynek leverése legalább hatvan fogoly halálához vezetett.
Az embervadászat a következő hetekben folytatódott. A megszállók – utóbb magyar rendvédelmi erők hathatós közreműködésével – ezrével fogták le és hurcolták koncentrációs táborba azokat, akik egy lehetséges ellenállásban szerepet játszhattak volna. Vagyis katonatiszteket, rendőrtiszteket, párt- és szakszervezeti vezetőket, papokat, újságírókat, gazdasági kulcsembereket, politikusokat, minisztereket, sőt miniszterelnököket is letartóztattak. A kommunisták üldözése csak a potens politikai erők megbénítása után vett új lendületet. A legismertebb kommunistaellenes akció Ságvári Endre halálos tűzpárbajjá fajuló letartóztatása volt 1944. július 27-én Budapesten. Ságvári az 1943 júliusában néhány magyar kommunista által Budapesten létrehozott, a moszkvai magyar kommunista csoport által el nem ismert Békepárt vezetőségi tagja volt, mely formáció népfrontos összefogást hirdetett.
Moszkva, vagyis az itt székelő Partizánmozgalom Központi Törzse már 1943 nyarától fegyveres ejtőernyős csoportokat dobott le ellenséges területeken. A művelet célja egyrészt a hírszerzés volt, másrészt a németek és szövetségeseik ellen folytatott harci kedv fokozása. 1944 nyaráig harmincöt szovjet ejtőernyős partizánosztagot vetettek be a visszacsatolt Felvidéken, Kárpátalján és Észak-Erdélyben, mintegy háromszázötven deszantos részvételével. A legsikeresebb közülük az 1943 augusztusában Huszt mellett földet érő, majd több helyütt szervezeteket kiépítő Pataki Ferenc volt, aki 1944 februárjában bukott le társaival. Az ellenük lefolytatott perben háromszáz főt ítéltek el, sokakat kivégeztek, így Patakit is. 1944 nyarától a moszkvai vezetés nagyobb és jobban felszerelt osztagok, illetve egyre több magyar származású diverzáns bevetése mellett döntött. Összességében azonban ezek is csak szerény eredményeket értek el.
Ejtőernyős katonai deszantok a nyugati szövetségesek irányából is érkeztek, igaz, jóval kisebb számban. A brit hírszerző és szabotázsszervezet, a Special Operations Executive szervezésében kilenc misszió ért földet Magyarországon 1944 tavaszától 1944 őszéig, ám ezek résztvevői rendre fogságba kerültek, vagy evakuálták őket. Tragikus sorsra jutott a budapesti születésű cionista, Szenes Hanna csoportja is. A britek által kiképzett és ejtőernyővel 1944. március 13-án délszláv partizánok által ellenőrzött területen ledobott Szenes június 9-én lépte át a magyar határt, ahol rögtön elfogták. Hamarosan társai is kézre kerültek, Szenes Hannát pedig a nyilasuralom alatt halálra ítélték, és kivégezték.
A magyar ellenállás politikai ernyőszervezete – a nehézségek dacára – nemzetközi összehasonlításban kifejezetten hamar létrejött. Míg ugyanis a németek által megszállt Franciaországban, Hollandiában, vagy éppen Dániában évek kellettek egy illegális egységfront létrehozására, addig Magyarországon mindez két hónnappal a német megszállás után sikerült, jóllehet az egység itt sem volt tökéletes. 1944. május derekán megalakult a Magyar Front nagykoalíciója a Szociáldemokrata Párt, a Kisgazdapárt, a Kettős Kereszt Szövetség, a kommunista Békepárt és több kisebb csoport részvételével. A szervezet – miképp számos más ellenálló csoport ekkoriban – elsősorban lobbitevékenységet és propagandamunkát végzett. Ennek célja az volt, hogy az államfőt, vagyis Horthy Miklós kormányzót rávegyék a békekötésre.
A sikertelen kiugrás után viszont ez a forgatókönyv már nem jöhetett szóba. Emiatt kezdte el szervezni a budapesti felkelést a már említett Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága 1944 novemberében, vagyis akkor, amikor a Vörös Hadsereg már Budapest előtt állt. A sietségből adódóan a bizottság két héten belül lebukott. Vezetőit – Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Kiss Jánost és két tiszttársát: Nagy Jenőt és Tartsay Vilmost – elítélték és kivégezték. A lebukás után a politikai és fegyveres ellenállás alulkoordinálttá és sporadikussá vált Magyarországon, miközben éppen a nyilasuralom véres hónapjaiban folyt a legintenzívebb embermentés. Mivel azonban a vidéki zsidóságot már hónapokkal korábban deportálták, ez a mentés elsősorban a fővárosra korlátozódott.